Beszéljünk csak róla!

– Szeretnék majd sokat írni az együtt töltött éjszakákról… – mondtam félve, mire ő lelkesen felelt:
– Jó. Várom, hogy olvashassam!
– De félek, hogy megijedsz majd. Sok mindent felkavarodott bennem.
– Nem baj! – simogatta meg megértően a buksimat. – Majd megbeszéljük őket.
– Ó, de jó, hogy ezt mondod! Megnyugtat. Szeretnék őszinte maradni a blogomban.

Nem szeretem, amikor a pasi az én paráim miatt parázik. Ördögi kör. Attól félek, hogy félni fog. Félni, hogy fájni fog nekem (akár fizikailag, akár lelkileg), vagy hogy nem lesz „elég” orgazmusom. Elkezd óvatoskodni, bizonytalanná válik, bénázni kezd, nem tudja elengedni magát, s onnantól lőttek az egésznek. Sőt, a tetejében még lelkiismeret-furdalásom is van, amiért „bántom”, meg amiért magára veszi a dolgot, magát hibáztatja. („Pedig erről igazából ő tehet!” – mondja az okosabbik felem.) Ezért aztán inkább nem is akarok beszélni a problémáimról. Csakhogy akkor meg nem fogja megtudni. Akkor nem tudunk változtatni a dolgokon…

Imádtam, hogy ilyen megértően fordult felém és igen, alig várom, hogy beszéljünk róla. Arról, ahogy együtt voltunk és úgy általában mindenről.

Hirtelen észbe kapok… Hisz én szeretném hallani a problémáit! Szeretem, ha megosztja velem, mi volt nehéz, min izgult, vagy épp mibe zavarodott bele. Persze, nehéz hallani, de szeretem megvigasztalni, megnyugtatni. Szeretnék segíteni neki, kirángatni a nehéz helyzetekből, azt pedig csak úgy tudom, ha mesél. Márpedig ez akkor fordítva is igaz kell, hogy legyen!
– Na látod, Lilikém! – mondja az okosabbik felem. – Még egy ok arra, hogy őszintén kimondd a dolgokat!

A kép forrása itt.