Punciszagú szakáll

Megcsókolt, s megcsapta az illat az orrom. Épp akkor fejezte be a nyalást. Édes volt az illata, édesen csókoltam hát meg, s akkor hirtelen bevillant: nem volt ez mindig így. Nem szerettem ám mindig a punciszagot, punciízt. Mármint a saját puncim illatát, zamatát.

Emlékszem, sokáig nem értettem, hogy lehet szeretni a nyalást. Borzasztó, savanyú íze van és rossz szaga. Persze ezt csak az ő szája ízén és arca szagán keresztül tudhattam.

Aztán ez változott. Elkezdtem felnőttnek tekinteni a másikat és rábízni, mit csinál. Hagytam, had’ döntse el ő, akar-e nyalni, vagy sem. Igyekeztem bízni benne: majd ő nemet mond, vagy abba hagyja, amikor nem esik neki jól. És láss csodát: amikor már nem bírta, vagy nem volt kedve, szólt, amúgy meg csinálta lelkesen.

Úgy látszik, egyre jobban elfogadom magam, a saját testem és a saját szexualitásom. Vagy egyre jobban szeretem a szexet… Hogy melyik miatt van, azt nem tudom, de megízlett a puncim és megízlett a fasz is.

A kép forrása itt.