Van egy film, amit időről időre újra megnézek.
Nem különösebben nagy film.
De minden alkalommal megüt a főszereplő karaktere, mert korábbi önmagamat látom benne.
Ő Maggie Carpenter, az Oltári nő.
(Ha nem láttad a filmet, akkor is érteni fogod a bejegyzést. Ha pedig rongyosra nézted már, akkor is egy új réteget adhat neked a szexualitás kapcsán.)
A Julia Roberts által megformált Maggie Carpenter okos, szép, talpraesett és jó humorú, kisvárosi nő. Egy vasáruboltban dolgozik, remek cuccokat tervez, imádják a vevők, és sorra hagyja ott az oltár előtt a vőlegényeit.
Egy újságíró felfigyel Maggie „hazafutásainak” történetére, és elhatározza, hogy a végére jár, miért hagyja faképnél az utolsó pillanatban ez a nő a(z állítólag) szeretett férfiakat.
Nyomoz, nyomoz, persze, közben egymásba szeretnek az újságíró meg ez a sportos menyecske, de nem is ez a lényeg.
Van egy kérdés, amit az újságíró feltett az összes oltárnál hagyott vőlegénynek:
“Hogyan szerette a tojást?”
Vőlegény 1:
“Rántottaként, sóval, borssal, kaporral, ahogy én.”
Vőlegény 2:
A kedvence a buggyantott, ugyanúgy, mint nekem.
Vőlegény 3:
“Kertészomlett, csak fehérjéből.”
Maggie az egyik férfival a buggyantott tojást szerette, a másikkal a rántottát, a harmadikkal omlettet rendelt…
És nem hazudott az ízléséről.
Hanem egyszerűen nem tudta, neki mi a kedvence.
És nem csak a tojásról nem tudott dönteni, hanem arról sem, hogy ő maga kicsoda egy kapcsolatban.
Mindig igazodott mindig felvette annak az ízlését, hobbiját, ritmusát, vágyát, akivel épp együtt élt.
Ez egy nagyon mély, és nagyon is tanult emberi minta.
És nem egy „női karakterhiba”.
A másikhoz való alkalmazkodás, a saját igényeink finom háttérbe tolása reflexesen be tud idegződni.
Belső narratívává válik.
Sokszor már gyerekként megtanuljuk:
„Akkor vagy szerethető, ha megfelelsz nekem.”
A lányokat gyakran úgy nevelik, hogy legyenek kedvesek, figyelmesek, simulékonyak.
A fiúkat meg arra, hogy ne kérjenek túl sokat, oldják meg, bírják ki. A végeredmény persze nagy eséllyel ugyanaz lesz:
testileg felnőtt emberek, akik nagyon jól tudnak igazodni másokhoz – csak önmagukkal vesztették el a kapcsolatot.
És ez mind a párkapcsolatokban, mind a szexben eleinte „csak apró” feszengésként jelentkezik, aztán kínlódássá növi ki magát.
Ez a vég nélküli alkalmazkodás, ez nem jellemhiba.
Ez egy tanult működés.
És ez nőknél és férfiaknál ugyanúgy jelen van – csak más szavakkal mesélik el:
“Belemegyek a szexbe akkor is, amikor a testem még nincs készen rá.”
”Akkor van együttlét, amikor a párom szeretné.”
“Azt csinálom, amiről tudom, hogy neki fontos – és közben azon tépelődöm, vajon elég jó vagyok-e neki.”
”Eljátszom a nyögéseket, a reakciókat, mert látni akarom rajta, hogy elégedett.”
”Eljutok az orgazmusig, de nem érzek igazából semmit utána – mintha nem is erre vágytam volna…”
Ezeket konkrétan a klienseim szájából idéztem most neked.
Szóval ez a „Maggie Carpenter” jelenség egy tanult hozzáállás a párkapcsolathoz, a vágyhoz, az együttlétekhez.
Ez egy stratégia az elfogadásért és a szeretetért.
És ez az egész kívülről úgy tűnik, mintha minden rendben lenne.
Működik.
Nem „rossz”.
Csak éppen nem igazán szól arról, aki benne van.
A film egyik érzelmi csúcspontján az újságíró még a fejéhez is vágja Maggie-nek, hogy „maga annyira elveszett, hogy még azt sem tudja, milyen tojást szeret!!!”.
És ez a szép, okos, különleges nő meghökken.
Maggie nem hisz a fülének.
Nem akarja hallani.
Rákontráz:
“Ezt hívják változó ízlésnek!”
Ott a pont…
Persze csak akkor, ha a hirtelen felindulásból elkövetett önámítás bónusz pontot érne…
Na de nem lövök le több poént, érdemes megnézni a filmet ezzel a szemüveggel, amiről most mesélek. Nagyon tanulságos.
Ha ez a „nekem úgy jó, ahogy neked jó” rátelepszik a szexre, akkor az eredmény hosszútávon az, amit biztosan szeretnél elkerülni:
hogy a szex üressé és feladattá válik számodra.
Pedig megúszhatod, hogy idővel ide juss, hogyha nem spórolod ki magad a vágyaiddal, a kíváncsiságoddal, a saját érzéseiddel a szeretkezésből.
Bárcsak a megfelelés helyett azt tanultuk volna meg, hogyan legyünk kapcsolatban a saját testünkkel, a saját vágyunkkal, a saját ritmusunkkal…
A film végén az az út, amin Maggie elindul nagyon hasonló ahhoz, ami a Találd meg a gyönyöröd programom alapja.
De, ahogy ígértem, nem lövök le több poént és a végkifejletet sem, nézd meg 😉
Ha én írhattam volna meg a film legutolsó jelenetét, akkor Maggie – miután megtalálta a benne élő gyönyörteli, sugárzó, önazonos nőt – leülne a szeretett férfival egy konyhaasztalhoz, két bögre kávéval, egy kissé feszengve, kicsit nevetve azon, hogy „oké, akkor most végre kimondjuk”.
Azt mondaná:
„Képzeld… most már nemcsak azt tudom, milyen tojást szeretek. Hanem azt is, mikor esik jól, hogy megérints, mikor nem, mitől zár be a testem, mitől nyílik meg.”
És előkerülnének a pároknak készített Nyíltan a szexről kártyák is, hogy egymást jobban megismerve mélyülhessen köztük az intimitás.
Olyan kérdésekkel, amik segítenek kimondani azt, amit eddig eszünkbe sem jutott a nagy alkalmazkodósdiban.
Olyan szavak hangoznánk el, amik valódi intimitást és önfeledt szexuális életet teremtenek.
A következő levelekben hozok még filmes tükröket és karaktereket.
Mert van, hogy egy jelenet vagy szereplő segít rálátni arra, miben vagyunk és segít kapcsolódni saját énrészeinkhez és vágyainkhoz – ezen keresztül pedig a partnerhez is.
Ha a most olvasottak megérintettek,
akkor már nem ott vagy, ahol egy perce voltál.
Ha megszületett benned a gondolat, hogy
„a francba is, lehet, hogy nálam is van itt valami”,
akkor hadd mondjak csak annyit:
ha már nem tudod feltartóztatni ezt az érzést, akkor elindulsz egy felszabadultabb szexualitás felé:
