A nyalás nem izgatásra való

A nyalás csodálatos dolog, de nem tud felizgatni. Mármint olyankor nem, amikor amúgy nem kívánom a szexet.

Több partneremmel is előfordult már, hogy amikor azt tapasztaltuk, hogy nem állok még készen a behatolásra, akkor elkezdett nyalogatni, hogy felizgasson. Csakhogy hiába nyal akármennyit, hiába lesz akár két orgazmusom is egymás után ettől, amikor befejezi, megcsókol, és közeledik, hogy most akkor végre következzen a jól kiérdemelt behatolás, amiért úgy megdolgozott (ezt nem ő mondja, hanem én gondolom), akkor én képes vagyok újra pillanatok alatt bezárkózni. Ha már eleve bennem volt a félelem a behatolástól, vagy nem volt meg köztünk a megfelelő bizalom, hiába élveztem előtte kettőt, ugyanúgy nem fogok készen állni a behatolásra.

Fotó: MAX LIBERTINE, Unsplash

Persze van, amikor az orális kényeztetés kiváló módszer arra, hogy felizgassanak egy hölgyet. A vilgáért sem akarnám azt mondani, hogy ez egy általános jelenség! Inkább arra szeretnék kilukadni, hogy ha már bennem van egy félsz, ami miatt nem tudok megnyílni, akkor ott a tüneti kezelés (=nyalás) nem segít. A probléma gyökerével kell foglalkozni.

A másik fontos tanulság: ki kell vernem végre a fejemből azt a képzelt (?) elvárást, hogy ha kinyal, akkor majd engednem kell a behatolást. Ezt így konkrétan még egyetlen partnerem nem mondta ki, de az én fejemben ettől még létezik ez az elvárás, és rendszeresen eszerint cselekszem. Pedig mennyi más alternatíva van, ha nem állok készen: simogathatom őt kézzel, kielégíthetem szájjal, megkérhetem, hogy csinálja magának, és én például addig a mellbimbóival játszom, csókolgatom a testét… Vagy kérhetek még egy kis pihenőt az orális kényeztetés után, és adhatok magamnak időt, hogy a félelemmel szembenézzek, és megpróbáljam elengedni azt. És persze az is lehet, hogy egyáltalán nem viszonzom, bár ezt bizonyos partnerek esetében nehezen tudom elképzelni. Van az a férfi, akinek belefér, hogy csak adjon, de olyan is van, akinek nagyon nem.