A szex nem teljesítménytúra

Múlt pénteken még majd’ fel akartam falni pasit, erre a hétre viszont lankadt a kedvem. (Időjárás-jelentést lehetne ebből készíteni.) A közérzetemmel nem volt probléma, csak a vágy csökkent bennem. Csakhogy most nem estem kétségbe emiatt.  Nem estem pánikba, hogy újra visszaesek egy lelki gödörbe, ahonnan soha többé nem tudok kimászni. Nem kezdtem el ostorozni magam azt érezve, hogy nem vagyok rendes ember, ha nem vágyom a szexre. Helyette ezt mondtam magamnak:

– Lilikém, tudod, hogy ez normális. Egyszer nagyon kívánjuk a szexet, egyszer egyáltalán nem. Most egy olyan szakaszt élsz meg, amikor épp nem annyira. Nem tudni, meddig fog ez tartani, de biztos véget fog érni. Addig élvezd szépen az élet többi szépségét! – majd magamra mosolyogtam, szeretettel megsimogattam a saját buksimat, s azt mondtam:
– Csak az tedd, amihez kedved van. Hisz ez a te tested, a te életed. Ne a vélt elvárások szerint cselekedj, hanem a saját kívánságaid alapján. – és így is tettem! Nem mentem bele abba a játszmába saját magammal, hogy én kezdeményezem a szexet, amikor én nem is vágyom rá, merthogy „szexelni szoktunk”, vagy „az a normális, ha szeretkezünk”.

Elmosolyodtam, s újra elővettem a kis játékom (amit egyébként azóta is csinálok folyamatosan): minden nap továbbra is elővettem egy-egy szexi, izgató gondolatot, s engedtem, hogy olyan mértékben hasson rám, ahogy épp tud. S újra elengedtem az önostorozó gondolataimat, nem türelmetlenkedtem magammal szemben, ahogy korábban tettem volna:
– Lilikém, ettől jobban kéne, hogy nedvesedjen a bugyid!
Nem. Ez nem teljesítménytúra. Olyan boldog vagyok, hogy végre kezdem ezt megérteni.