Bárcsak nimfomán lennék…

Eszembe jutott egy régi emlék erről a cikkről. Egy gólyatábori rosszul elsült szereplés után (erről majd még később írok) bár a többség „büdös kurvának” tartott és szóba sem akart állni velem, egy lány teljesen rám kattant.
– Nahát, te is nimfomán vagy? De jó, tartsunk össze! – lelkendezett.
– Aha, igen… – hebegtem, s nem mertem neki bevallani az igazságot…

Boldog voltam, hogy van egyvalaki, aki szívesen tölt velem időt, hogy lett egy barátnőm. Nem mertem neki felfedni a valóságot, pedig utólag belegondolva tudott volna szeretni úgy is. Szerintem értékelte volna az őszinteségem, s talán még segített is volna rajtam, ha megosztom vele a nehézségeim.

De én nem fedtem fel magam. Nem árultam el, hogy én nem élvezem a szexet, és emiatt szeretni sem tudom azt. Imádom a pasikat, szeretek párkapcsolatban lenni, de a szex az mindig a gyenge pont, ami nem az élvezetről, hanem a kötelességről szól.

Végül elsodródtam mellőle, elkezdtem kerülni, mert túlságosan szégyelltem, hogy nekem az nem megy, ami neki csillogást hoz a szemébe. Nem akartam, s valószínűleg nem is tudtam volna hazudni neki, hisz fogalmam sem volt arról, amit el kellett volna játszanom.

Nem tartom valószínűnek, hogy tényleg nimfomán lett volna: egyszerűen csak imádta a szexet egészséges módon. Ettől volt ő igazán jó nő. Én pedig attól voltam szürke kisegér, mert nem szerettem a szexet, s így nem is tudtam szexin viselkedni. Hiányzott belőlem a huncutság, a csillogás.

Fájt, ahogy tükröt tartott elém. Fájt, hogy ő az, amivé én is válni szeretnék, de nem tudtam, hogyan. Millió kudarc volt addig a hátam mögött, amiből nem láttam kiutat.

Ha visszamehetnék az időben és újra 19 éves lennék, beszélgetnék vele. Meghallgatnám, ő miket élt át, mit szeret, mitől fél, mi nem megy neki. Hiszem, hogy ha korábban elkezdtem volna beszélgetni a szexről, jóval előbb eljuthattam volna oda, ahol most tartok.

A kép forrása itt.