Ki szeretne szeretkezni?

Vannak olyan tipikus helyzetek, amikor általában szeretkezni kezdünk: tipikus napszakok, helyszínek, napok. Ez talán a legtöbb kapcsolatra jellemző, nekem legalább is a legtöbbre az volt. Volt, akivel hétvégenként. Volt, akivel reggeli után. És volt, akivel nagy beszélgetéseket követően.

Spontán jöttek létre ezek a szokások. Valahogy mindig úgy alakult, hogy bizonyos helyzetekből az ágyban (vagy a füvön) kötöttünk ki. Egy idő után ezek rutinná váltak, és én már akkor is kezdeményeztem, amikor igazából egyikünk sem kívánta a szexet. Mert addigra megszoktam, hogy ilyen helyzetekben szex van, és feltételeztem, hogy ő ezt akarja. Az ő szükségletét pedig „ki kell elégíteni”.

Csak két dologról nem győződtem meg: hogy ő tényleg akar-e szexelni, és hogy én is akarok-e. Ahelyett, hogy megnéztem volna, mi hogy vagyunk, én csak csináltam a rutint…

Egy idő után aztán feltűnt, hogy tiszta hülyeség, amit csinálok, úgyhogy elhatároztam, csak akkor fogok kezdeményezni ilyen helyzetekben, amikor tényleg vágyom a másikra. Aha, jól eldöntöttem, csakhogy ez egyáltalán nem volt ilyen könnyű, ugyanis akkor még abba a hiedelmembe voltam beragadva, hogy neki ilyenkor szüksége van a szexre. És mivel én ezt nem adtam meg neki, őrült lelkiismeret-furdalásom volt. Amikor pedig ez a kín már viselhetetlenné vált, újra kezdeményeztem. Őt könnyű volt felizgatni, csak engem nem, így a végén mindketten szenvedtünk.

Fotó Nathan McBride, Unsplash

Tudtam, hogy ki kell lépnem ebből az őrületből, mert semmi jóra sem vezet. Ezért különlegesen nagy erőfeszítést vettem magamon, és még akkor is, amikor egy romantikus kiránduláson, egy kihalt domboldalban hevertünk a fűben, akkor sem léptem tovább. Visszatartottam minden hazudott szenvedélyes csókot és érintést, amit ilyenkor elő szoktam húzni, ugyanis most végre tisztán éreztem, hogy igazából nem akarok szeretkezni. Most nem vágyom rá.

Lehet, hogy őrülten hangzik, de hihetetlen erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjem el őt izgatni. Annyira megszoktam, hogy „ez a dolgom”, hogy tényleg kegyetlennek éreztem magam, amikor ezt nem tettem meg. Kínosan ügyeltem arra, hogy nehogy felizgassam, és ezáltal kellemetlenné váljon a helyzet. Várni akartam arra a pillanatra, amikor megkívánom őt.

Egy nap kínlódás után, amikor még mindig amiatt haragudtam magamra, hogy nem kívánom őt, szorongva bevallottam neki, hogy ez a vágytalanság számomra nagyon nehéz. Szinte nem is értette, miért mondom ezt, hisz ő köszöni, nagyon is jól megvolt szex nélkül.

Azaz, csakhogy érthetővé tegyem magam számára is: miközben én azon szorongtam, hogy bántom, neki semmi baja sem volt. Egy nem létező problémán aggódtam.

A megkönnyebbülés pedig kitalálhatjátok, mit eredményezett… Végre mentesítettem magam a saját elvárásaim alól, és hopp, máris el tudtam magam annyira engedni, hogy újra vágyjak rá, hogy újra be tudjam fogadni őt.