Nincs rajtam bugyi

Kislányként arra tanított anyukám: eszembe ne jusson akárhova is leülni bugyi nélkül, mert könnyen elkaphatok valami fertőzést. A lepedő volt az egyetlen lehetőség, ahova nyugodtan letehettem a popsim, mert az szent terület volt: utcai ruha nem érinthette.

Voltak rémálmaim. Azt álmodtam, hogy bugyi nélkül, meztelenül vagyok, s mindenki engem néz. Alapból nem voltam szégyellős, de mégis azt éreztem, bár én nem bánom, ha bárki meglát, ez másoknak nem oké. Csúnya dolog.

Néha, kánikulában megpróbáltam meztelenül aludni, de újra, meg újra felriadtam arra a rémálomra, hogy valaki bejön a szobába és megbotránkozik. Kénytelen voltam felkelni és felöltözni, mert nem hagyott aludni a tudat.

A közös meztelenkedés törte meg ezt a rémálmot. Ákos a lehető legtermészetesebben közlekedett az albérletben pucéran, sőt még rázta is a farkát. Elámultam: lehet, hogy ez nem mindenkinek jelent problémát? Lehet, nem mindenki prűd a világban? Lehet, hogy van az a társaság, ahol ez lehet?

Én is megpróbáltam: végigsétáltam az otthonán pucéran. Nagyon furcsa érzés volt, de akartam. Meg akartam törni az átkot. Minden egyes alkalommal egyre jobban ment.

A végső áttörést egy csoportszexelős hétvége hozta meg, ahol az egész társaság meztelenül közlekedett a lakásban három napon keresztül. Még a reggelit is pucéran fogyasztottuk el: engem kivéve, aki jókislányként legalább a feneke alá tett egy törölközőt.

A kép forrása itt.