Mennyi olyan alkalomra emlékszem, mikor szex után elbőgtem magam! Folyamatosan fokozódott bennem a feszültség, mert nem úgy élveztem, ahogy szerettem volna, s mert nem azt a figyelmet adtam a partneremnek, amit szerettem volna: azaz a saját magamnak saját magam által támasztott elvárásaimnak nem tudtam megfelelni. A végén pedig, amikor konstatáltam: most már nincs tovább, tényleg „elbuktam”, nem bírtam tovább, s elbőgtem magam.
Mindig utáltam magam érte! Nem elég, hogy „nem voltam elég jó”, de a végén még a hangulatot is tönkrevágom azzal, hogy elbőgöm magam, s rettegek, hogy ezzel lelkiismeret-furdalást, rossz érzést keltek a másikban. Félek, hogy azt fogja gondolni, „nem volt elég jó nekem”, „bántott”, ami aztán hosszú távon odáig fog vezetni, hogy már nem fog kívánni, nem mer közelíteni hozzám, vagy elhagy.
Most újra megtörtént, hogy Ádámmal elbőgtem magam.
– Úgy sajnálom! Nem akartam, hogy tudd, hogy sírok! – hebegtem neki.
– Ó Bébi, ez nem számít! Ha tudnád, mennyi csaj zokogott már nekem szex után!
– Igen… De így elrontottam a hangulatot…
– Nem, nem rontottál el semmit. Tudom, hogy nem miattam sírsz, ez nem rólam szól, s ezért nem veszem magamra. Tudom, hogy nem én vagyok a probléma forrása, csak jelen voltam, mikor ez benned dolgozott.
Imádtam őt ezért, de magamat továbbra is utáltam. Nem akarok szétesni! Nem akarom többet bántani magam! Nem akarom, hogy ezek a problémák még jelen legyenek az életemben! Erős akarok lenni, vagy még inkább laza! Nem akarom ilyen komolyan venni az együttléteket!
A kép forrása itt.
