Befalta a szám – A túl erőszakos csók

Megint belezavarodtam abba, hogy teremthetjük meg az egyensúlyt… Történt ugyanis, hogy a pasi jobban vágyott rám, mint amennyire abban a pillanatban én kívántam őt. Lesmárolt, de úgy, istenigazából. Jól betolta a nyelvét a számba.

Én mire vágytam? Cirógatásra, bújásra, esetleg egy-egy puszira.

Csakhogy a pasi jött, és a tőle elvárt határozottsággal befalt engem. Én meg csak pislogtam, próbáltam felvenni vele a ritmust, de nem ment. Ha viszont úgy teszek, ahogy ő, az nem én vagyok, abból színjáték lesz. Nemcsak, hogy hazudok, de még a testem is belekényszerítem valamibe, amit nem akar.

Megpróbáltam én rávezetni arra, ami nekem jól esne, csakhogy a vágy hevében nehezen vette a lapot. Nyomult tovább, kavart a számban, én pedig egyre kétségbeesettebbé váltam: „Most húzódjak el? Vagy folytassam? Meddig tart  még?”

Ő pedig már az egész számat befalta, mindkét ajkam egyszerre szívta be, eltűntem benne. Azt érzem, mindenem nyálas.

Fotó: Pixabay @ Pexels

Bénának érzem magam, aki még csókolni sem tud rendesen. Féltem, hogy el fogom rontani.

Aztán észrevette, hogy irányítani próbálom és rákérdezett, mi történt. „Most mégis mit csináljak ilyenkor? Mondjam meg, hogy most nem ezt a csókot kívánom?” Egy életem, egy halálom, megtettem: kitálaltam ennek a tudatos pasinak, hátha neki nem döngölöm földbe az önbecsülését ezzel.

És még így is nehéz. Mert bár megért, onnantól nem tud úgy csókolni, hogy közben ne gondolkodjon. Mindkettőnk agya pörög, ahelyett, hogy alámerülnénk az érzésekben és csak sodródnánk velük. Ahelyett, hogy felvennénk a folyó ritmusát, megpróbáljuk mindketten irányítani. De nem ám csapatban, hanem külön-külön. Eluralkodik a helyzeten a fejetlenség.

Teljesen tanácstalan vagyok. Tudom, hogy fontos kommunikálni, ha valami nem jó nekem, de azt is tudom, hogy ezzel újabb problémákat generálok. Az egyik rossz helyett jön a másik. És csak remélni tudom, hogy mindebből majd hosszú távon valami jó sül ki.