Ne közelíts!
Összevesztünk, s azóta nem tudom őt kívánni. De nem hogy nem kívánom: számtalanszor egyenesen taszít a teste annak a pasinak, aki eddig mágnesként vonzott.
Egyre jobban látszik: haragtartó vagyok. Ha egyszer valakire megharagszom, nagyon nehezen keveredek ki belőle. Hiába követett el egy kis apróságot csupán, én onnantól listázni fogom a hibáit és a rossz tulajdonságait: az agyam kitartóan keresi az bizonyítékokat arra, hogy tényleg rossz ember az, aki engem „bántott”. A jótettei felett pedig szorgosan elsiklik a figyelmem…
Imádtam a testét, a mellkasához bújni. Imádtam a farkát verni, nyalni, magamban érezni. Feltüzelt a csókja.
Sosem volt elég belőle, mindig hiányzott az érintése. Kifogásoltam, hogy nem csókol, nem ölel eleget.
Most fordult a kocka: míg ő jön, ölel, szorít, csókol, nem akar elengedni, én tartom a távolságot. Idegesít, befeszülök, nem akarom, hogy közelítsen! Olyan érzésem van, mintha megerőszakolnának…
Ismerős az érzés, most már rájöttem. Volt egy időszak, amikor a fejembe vettem, hogy ahogy apu átölel, vagy megpuszil, az nem helyes. Pedig tudtam, hogy sosem úgy érintett ő, az eszem tudta, hogy ezt nem erotikus érintésnek szánja, de én képtelen voltam másképp fogadni. Mindig is imádtam hozzá bújni, hogy megöleljen, megpuszilgasson, de ebben az időszakban kirázott a hideg, ha pl. a nyakamhoz ért. Most hasonlót érzek Gergővel…
Szegénykének mondom, hogy ne közelítsen, várja meg, amíg én indulok felé, de marha nehezen megy neki. Nehezen tud nem megszeretgetni. Márpedig ezzel csak azt éri el, hogy újra befeszülök, kieresztem a tüskéimet és kezdhetjük elölről. Újra meg kell szelídíteni.
Olyan vagyok, mint a barátságtalan kiskutya, aki elfelejtette, hogy azzal a vendéggel egyszer már összebarátkozott, s most újra nem engedi közel magához, ugat. De ha a vendég leül, s ignorál, én szépen el fogok kezdeni közelíteni hozzá, míg végül az ölében kötök ki.
Egyszer-egyszer már sikerült felengednem. Már bele tudtam merülni egy-egy csókba rövid időre, míg újra fel nem bukkant a kisördög a fejemben:
– De hisz már megint nyomul! Jaj, nem igaz, hogy nem tudja megérteni, hogy most ne közelítsen! – tiltakozik, s én újra befeszülök, újra a problémákra kezdek fókuszálni ahelyett, hogy élvezném a közelségét.
Nem tudom, mennyi idő, mire elengedem ezt a buta görcsöt…
A kép forrása itt.
