8 évesen kezdtem a pályám – szexuális abúzustól a hivatásig
Azt mindig is tudtam, hogy gyerekként átlépték a határaimat.
Szexuális értelemben.
Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget:
“Ez nem akkora dolog, végülis csak egy kis apróság történt.”
Nagyon sokáig úgy gondoltam, nincs ez rám hatással úgy istenigazából.
Akkor kezdett valami derengeni, amikor másnak meséltem erről és láttam az arcokon visszatükröződni:
“Te jóóó ég… ez borzasztó.”
Elkerekedett szemek, nehéz sóhajok.
Aztán több mint 20 évvel a történtek után értettem meg, hogy ez az “apróság” alapjaiban határozta meg a működésemet a párkapcsolatban és a hálószobában is.
Nem írok erről részleteket, mert nem a történet a fontos, hanem az, hogy milyen mélyen formálja az életünket, ha nem érezzük biztonságban magunkat a testünkben.
Ha elolvasnád, itt írtam róla részletesebben.
A kutatások szerint minden negyedik nő él át valamilyen formájú gyermekkori szexuális bántalmazást.
Ez nem statisztika, hanem valóság.
Ezek az élmények átalakítják a testtel, vággyal, közelséggel való kapcsolatot.
Sok nő emiatt nem tudja kimondani, mit szeretne az ágyban — mert például gyerekként azt tanulta meg, hogy nem szabad beszélni róla.
Ezért is érzem annyira fontosnak, hogy legyen szó a sebekről és a liliomtiprásról is.
A saját történetemet a szexuális abúzusomról is azért mesélem el, hogy láthasd egy hús-vér példán keresztül, milyen együtt élni az utóhatásaival.
És biztosítalak arról:
normális, hogy akár egy több évtizeddel ezelőtt történt trauma még mindig nagy hatással van a jelen életedre.
Én tapasztalom, a mai napig előjön és be tud kúszni.
Amikor azt érzem, hogy béna vagyok, hogy már megint nem megy – az mind visszavezethető oda, az abúzushoz.
És ezt nem könnyű vagy nem is nagyon lehet hétköznapi logikával összekötni.
(Eleve nem is ezzel a logikával gyártja le az agyunk, hogy a szexuális visszaélésre vagy erőszakra úgy reagál, ahogy.)
Szóval nem azért mondom el az én történetem, hogy bárkit sokkoljak.
Nem.
Inkább azért, hogy végre meg lehessen válni a szégyen terhétől.
Hogy ki lehessen mondani: „nem az én hibám volt, ami történt. Sajnos nem vigyáztak rám, én pedig még nem tudtam magamra vigyázni.”
Azért is hozom szóba a nehézségeket, hogy hozzátegyem azt is:
nem csak a vég nélkül újrafutott körök vannak.
Fájdalmas-dühös könnyek, szomorúság, lemondás, “elromlottam, és nem látom, hogyan lesz ez valaha is jobb.”
Van élet, van vágy és öröm, van kapcsolódás a szexuális abúzus után is.
Szóval az útkeresésem alakult át a hivatásommá.
Miközben próbáltam a szexhez és a saját testemhez fűződő viszonyom megérteni, átírni, új jelentést adni neki.
Mindeközben pedig írtam a blogot.
És egyre többen jeleztek vissza, hogy az, amit a bejegyzéseimben “kimondok”, nekik is segít.
De nem azért, mert ugyanazt élték át, mint én.
A történetem által felismertek valamit a saját csendjükből.
A saját 7 pecsétes titkaik bekopogtattak a hátsó agyukból és figyelmet kértek.
Ezek miatt értettem meg, hogy ez az egész nem csak rólam szól.
Hogy amit tanulok, élek, megfogalmazok, az másoknak dobbantó is lehet.
Kezdőlöketet kaphatnak ahhoz, hogy merjenek továbblépni és egyre felszabadultabban, szégyen és gátlások nélkül járni a saját szexuális életútjukon.
Neked van olyan történeted, amiről sokáig azt hitted, csak fájdalmat hozott, és most már látod, hogy közben erőt, megértést vagy akár új képességeket is adott?
A következő bejegyzésben elmesélem, hogyan találtam meg a szexedukáicóban a hangomat, és hogyan kezdett férfiakról és nőkről, a vágyról és az önazonos szexualitásról szólni.
Ha a most olvasottak megérintettek,
akkor már nem ott vagy, ahol egy perce voltál.
Ha megszületett benned a gondolat, hogy
„a francba is, lehet, hogy nálam is van itt valami”,
akkor hadd mondjak csak annyit:
ha már nem tudod feltartóztatni ezt az érzést, akkor elindulsz egy felszabadultabb szexualitás felé:
