Az első együttlét előtt
Ismét megtetszett egy új pasi, ismét egy fekete bőrű. Egy napja újra a libabőr futkos rajtam és folyton elkalandoznak a gondolataim. Liftezik a gyomrom.
Rájöttem, hogy szeretem ezt a kezdeti lelkesedést. Szeretem, hogy bár már elég egyértelmű, hogy tetszünk egymásnak, még nagyon óvatosak vagyunk. Teljesen kitölti a tudatom, hogy ő ott van velem egy térben. Már attól izgalomba jövök, hogy ránézhetek. Szeretem ezt a bizsergést és várakozást.
Ilyenkor, amíg még nem történt semmi, még színtisztán bennem van a vágy. Még nem harap ki belőle darabokat a félelem, amit a konkrét aktus vészes közelsége szokott okozni. Olyankor bekapcsolnak a fékek, felvillannak régi, nehéz emlékek és ráülnek a jelenre. Elrontják a pillanatot, megrémülök és már nem is bírom átadni magam a történéseknek. A csók, amire annyira vágytam, egyszer csak gépiessé válik, nem merülök el benne.
A kép forrása itt.
Most félve nézzük egymást, majd lesütjük a szemünk. Séta közben egymáshoz koccan a vállunk, az asztal alatt összeér a térdünk és egyikünk sem húzódik el. Imádom ezt a feszültséget, ahogy drukkolok: „ne húzódjon el!”, közben pedig másra már nem is tudok figyelni. Nyelek egyet és visszatérek a beszélgetéshez, azaz csak próbálnék. Rájövök, fogalmam sincs, miről beszélt eddig. Nem azért, mert nem érdekes, amit mond, hanem mert képtelen voltam fókuszálni.
Szikrázik a levegő.
Búcsúzáskor sóvárgás. Megöleljük egymást, s az ölelés valahogy sosem akar véget érni. Hirtelen rádöbbenek: ő is szorít, ő sem enged és megnyugszom, hogy akkor tutira tetszem neki én is. De mégsem nyugszom meg, hisz valahol mégis csak akkor tudok megnyugodni és feszültség nélkül a szemébe nézni, ha már lefeküdtünk egymással.
Észrevetted már, hogy az első együttlét hogy feloldja a feszengést? (Vagy talán inkább a 2., 3. együttlét.)
Elköszöntünk és én egyszerre éreztem, hogy repülök, vigyorgok és szomorú vagyok. Sajnáltam, hogy el kellett búcsúzni, bántam, hogy nem jutottunk tovább. Közben pedig izgatott vagyok és várom, vágyom a folytatást.
Ábrándozok és egyre jobban felizgulok. Elképzelem, ahogy az ölelés végén forrón megcsókol, én pedig a karjaiba hullok. Forog velem ez a kép egész éjjel olyannyira, hogy reggel végül megtörténik, ami nem szokott megtörténni: magamhoz nyúlok.