Vulkánkitörés

Elélvezett, és ezzel vége lett a szeretkezésnek. Ahogy szokott lenni, a férfinál volt a végszó. Vigyorogva elalélt, boldogan feküdt alattam, úszott az orgazmus mámorában, én pedig bár örültem az örömének, azt éreztem, mentem felrobbanok.

Nem ritka ez az eset. Gyakorlatilag a legtöbb szeretkezés végén úgy érzem magam, mint egy kitörés előtt álló vulkán. Érzem, hogy gyűlik bennem a feszültség, de nem értem, mi az, mi az oka, miért történik bennem ez. Küzdök a könnyeimmel, hogy ne rontsam el a partnerem orgazmus-élményét, úgyhogy rázárom a fedőt a kitörés előtt álló vulkánra, és amíg ő alszik, én szépen lenyelem a könnyeim. Mindezt egyedül, titokban.

Tulajdonképpen azóta velem van ez a kitörés-közeli állapot, amióta van szexuális életem. A legtöbb aktus után én legszívesebben bőgtem volna. Eleinte azt hittem, a csalódottság miatt keletkezik bennem feszültség, amiért ez az együttlét sem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Hosszú évekig leginkább magammal voltam elégedetlen, amiért nem voltam képes úgy élvezni a szexet, ahogy „kellett volna”. Aztán később azt gondoltam, amiatt történik, mert úgy élvez el a partnerem, hogy közben én épp egy csúcspont felé tartottam, amit így nem tudtam elérni. Aztán egy gyermeki attitűdöt fedeztem fel magamban: mint amikor a kicsinek azt mondják, le kell feküdni, és ő kétségbe esik, mert azt hiszi, ilyen nap már nem lesz több. Én is azt éreztem, hogy amikor végre sikerült belejönnöm, végre élvezem a szexet, akkor hopp, egyszer csak elvágják, és én ez nem tudom elviselni.

Fotó: Iswanto Arif, Unsplash

Mostanra egy új elmélettel gazdagodtam. Azt kezdtem el érezni, hogy igazából az aktuális partneremnek semmi köze a bennem levő feszültséghez.

Már nem akarom többé elzárni a feltörekvő láva útját. Nem akarom tovább elrejteni a tényleges érzelmeimet sem előtte, sem magam előtt. Úgy döntöttem, előre tisztázom a partneremmel, hogy lehet, hogy sírni fogok, és ha ez az érzés jön, szeretném átadni magam neki, szembenézni vele, hogy végre megtudjam, mi ennek az oka.

Szeretkeztünk. Ő elélvezett, én pedig hagytam, hogy eleredjenek a könnyeim, hosszan kapkodtam a levegőt, ő pedig édesen a szemembe nézve ismételgette: „Drága kis szerelmem”. Nem tudom, mi ez az egész, nem tudom, mi fog előbújni a tudatalattimból, de örülök, hogy végre teret tudok engedni ezeknek az érzéseknek, és hálás vagyok, hogy a szerelmem mindeközben velem van. Mert egyedül sokkal nehezebb megküzdeni a démonokkal.

Egyedül nehezebb. Ezért is szervezek önismereti tábort, ahol egymást támogathatjuk abban, hogy szembenézzünk a nehézségeinkkel. Már nincs sok hely! Részletek itt.

Két fontos dolgot tanultam meg az elmúlt időszakban: hogy sokkal nagyobb teret kell engednem a saját érzéseimnek (még a „negatívaknak” is), és hogy nyugodtan kérhetek segítséget, ha valami nehéz. Most ezt gyakorolgatom.