Amikor nem kell a két pasi…

Van az a nap, amikor nem kell két fasz. Ádámot és Tomit is imádom, hát még az ágyban. Tomi ráadásul már hónapok óta nem mutatta ki a vonzalmát irántam, hiába találkoztunk vele, elmaradtak a jó kis csoportszex események. Most pedig, amikor már előre látszott, hogy újra működhet a dolog, hirtelen nekem ment el a kedvem.

Nagyon fura volt. Tudom, hogy imádok vele szexelni, nagyon szeretem a farkát. Sőt, már azt is, amikor csak úgy egy fél méterre van tőlem ruhában. Vonz, mint a mágnes. De most nem így volt. Hiába közeledett, amíg ő egy lépést tett felém, én úgy léptem kettőt Ádám felé. Mikor megcsókolt, én szaladtam ki Ádám karjaiba. Zuhanyozni kezdtünk hármasban, s rövidesen Ádám otthagyott minket, hogy visszamenjen a szaunába, én pedig azon törtem a fejem, hogy szabadulok meg a helyzettől…

Nem Tomival volt a gond, egyszerűen csak nem volt kedvem hozzá. Érdekes ez az egész, hogy míg egyszer vágyom egy pasira, máskor ugyanaz a pasi nem akarom, hogy hozzám érjen. Különös, milyen változó tud lenni a vonzalom. Ami részben jó is: nem kell egyből pánikba esnem, ha épp nem vágyom arra a pasira, akire „kéne”, vagy szeretnék, hisz ez nem végleges.

Nem volt kedvem a szexhez sem, hát még a csoportszexhez. Kimerült voltam és csak arra vágytam, meghitten odabújhassak Ádámhoz. De nem mondtam ki. Nem fejeztem ki, mit akarok, csak hagytam magam. De vajon miért?

Pedig Ádám előtte megkérdezte:
– Ha lesz rá lehetőség, lenne kedved hozzá, hogy mindketten megdugjunk?
– Igen. Most úgy gondolom, igen. – tettem hozzá, mert azt már kitapasztaltam, nem tudhatom, mihez lesz kedvem, csak azt tudhatom, most mit akarok.
És úgy is lett, ahogy gondoltam: mikor megkérdezte, még szerettem volna, ám mikor oda jutottunk, pont nem vágytam a szexre.

Sajnos még mindig nem tartok ott, hogy ezt kommunikáljam is. Nem azért, mert bárki is szigorú lenne velem. Nem is értem igazából, miért teszem. Tudom, hogy mondhatok nemet. Tudom, hogy nem kötelességem. Tudom, hogy ettől még szeretni fognak és azt is tudom, hogy nem szegek ezzel ígéretet, hisz nem is tettem ígéretet…

Lehet, hogy egyszerűen csak eszembe sem jut, hogy nemet mondjak. Olyan mélyen gyökerezik bennem a hiedelem, miszerint meg kell adnom a pasinak, amit akar, hogy ezt sok idő kigyomlálni. Helyette inkább úgy látom: inkább kibírom, hamar túl leszünk rajta. Őt (őket) boldoggá teszem, míg nekem problémát, sérülést nem okoz… – hiszem, vagy legalább is remélem. Pedig ez nem teljesen igaz. Egyrészt azért, mert Tomi nagyon is átlátott a szitán, s utána gyötörte hosszan a lelkiismeret-furdalás (pedig semmit sem erőltetett rám, az én döntésem is volt), másrészt azért mégis csak sérülök lelkileg az ilyen alkalmakkor. Hajlamos vagyok ostorozni magam azért, amiért nem vágytam rá eléggé, vagy nem voltam eléggé jelen a játékban. Reménykedek, hogy majd mindjárt belejövök és „menni fog”, de ez nem mindig jön el. Akarom akarni, de az akarás megöli a vágyat.

Mondhattam volna nemet a helyzetre, de nem fogok haragudni magamra, amiért nem tettem. Inkább csak hátrébb lépek kettőt, s érdeklődéssel szemlélem:
– Nahát, milyen érdekes, Lili. Ez még nem megy. De majd fog, ha odáig jutsz a tanulásban. Eljön majd az idő, mikor kitapasztalod, mikor akarod a szexet, mikor lehet még felkelteni a vágyat benned, s mikor reménytelen, s érdemes inkább megállót fújni. Ügyes vagy, figyeld csak tovább magad, s tanulni fogsz belőle!

A kép forrása itt.