Tag Archive for: terápia

Kérem a büntetésem! A terápiás paskolás.

Fogalmam sem volt róla, hogy szeretem a játék-fenyítést a szexben. Esküszöm, nem is sejtettem, hogy ez izgat, amíg meg nem érkezett a paskolóm. Megsuhintottam a kezemben és bizsergés futott végig a hátamon.

Később kiderült, az egy dolog, hogy szívesen cukkolom vele Lacit, de az egész igazából arra megy ki, hogy elvegye tőlem a pálcát, és engem kapjon el vele. 

Megvilágosodás-szerű volt beszélgetni a szexuálterapeutámmal, Csörgits Kingával. Ő világított rá, hogy valójában nekem valószínűleg büntetésre van szükségem. Terápiás korbácsolásra. Viccesen hangzik, de nekem nagyon is igaznak tűnik. Azzal magyarázta, hogy jól látszik, hogy mélyen belém ivódott egy nagy adag bűntudat és szégyenérzet. Egy jó kis fenekelés pedig valószínűleg ki tudja sütni ezt a bűntudatot egy időre. A rossz kislány elnyeri a büntetését és tiszta lappal kezdhet újra rosszalkodni, azaz elkezdheti élvezni a szexet.

Azt a kettes számú házi feladatot kaptam a terápián (az egyes számút itt mesélem el), hogy kezdjünk el Lacival kísérletezni a büntetéssel. Nézzük meg, mi működik és milyen helyzetekben segít.

szadomazo_szex_paskolo1.jpgAz ágyon fekve szelfizgetek a paskolómmal… 😀 

Persze ez nem olyan egyszerű. Nem is arról van szó, hogy kapni nehéz az ütéseket (mármint huncut paskolásról, nem durva verésről beszélek)! Csillogó szemekkel, ujjongva, rajongással tekintek fel Lacira, amikor ráteszi a kezét a paskolóra, vagy a kis korbácsra. Izgatott leszek, mintha szülinapom lenne. Emellett pedig érzem rajta a férfi erejét és határozottságát, ami ultra szexi. Neki viszont azért ez nehéz. Bár marha jól játssza a domot, közben azért felébrednek benne olyan minták, amiket épp elkerülni szeretne. Úgy látszik, a sors neki is osztott egy feladatot, hogy szembenézzéen ezzel.

Most kezdődik a kísérletezés. Megnézzük, hogy milyen büntetés jön be és milyen okkal. Ha játékkal (harapdálással, csikizéssel, csipkedéssel) kiprovokálom, az tutira bejön. De vajon hogy tudjuk kiütni ezzel a szexben érzett bűntudatot? Például azt, amikor a tudatom elkezd csapongani és a holnapi bevásárló listára kezd fókuszálni, nehogy bele tudjak merülni a gyönyörbe. Vagy mikor tudom, hogy most épp orgazmusom lenne, a testem produkálja is annak jeleit, csak épp az élvezetet blokkolja a tudatom… Ezeket vajon mikor és milyen szöveggel kell „kiverni belőlem”?

 

Holnap megyek a BDSM konferenciára, hogy többet megtudjak erről a szadomazo, domináns-alárendelt viszonyról. Izgulok.

Egyébként cél, hogy idővel szépen kigubancoljuk, mi okozza ezt a szégyenérzetet, mert úgy fest, ez még az abúzus előttről származik. Amíg viszont nem sikerül feltárni a mély okokat, igyekszünk kiismerni a mostani működésem és kitapasztalni, mi az, amivel irányítani lehet azt.

szadomazo_szex_paskolo2.jpg

/Szerző:

Ne maradjon titok: beszélni kell a molesztálásról (#metoo)

Évek óta nyomasztott a titok. Két éve írom nektek a blogot, és utáltam, hogy nem beszélek arról, ahogy gyerekkoromban molesztáltak. Mivel azonban a családom nem tudott az esetről, nem akartam, hogy az Internetről szerezzenek tudomás, mi történt a pici Lilikével, mikor 8-10 éves volt. Azt tartottam fairnek, hogy személyesen mondjam el nekik. Csakhogy ez életem legnehezebb dolga volt.

Előző írásom a témában itt. >>

„… a trauma feldolgozásához, a gyógyuláshoz vezető első lépcső mindig az, hogy a bántalmazottak megtörik a titkot, és elmesélik a történetüket. „A hallgatás nemcsak az áldozatot betegíti meg, hanem az egész társadalmat is. Ha belegondolunk, hogy minden tizedik gyerek érintett, az azt jelenti, hogy minden tizedik család érintett, szülőkkel, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, unokatesókkal. És érintettek az elkövető hozzátartozói is, tehát valamilyen szerepben a társadalom nagy része érintett a szexuális bántalmazás kérdésében. A hallgatás megtörése mindannyiuknak segítene” – magyarázta Fábián Andrea gyógytornász, a Beszélj róla! projekt egyik alapítója.” – írta korábban az Index egyik cikkében.

titok_gyerekkori_szexualis_abuzus_molesztalas.jpg Fotó: Kaboompics @ Pexels

Ugyan sokaknak meséltem arról, mit éltem át gyerekként, de ettől még a titok titok maradt. Hisz a családomnak direkt nem beszéltem róla, mert rettegtem, hogy belehalnak. Komolyan fel voltam készülve, hogy sokkot kapnak, vagy szívrohamot, magukat fogják vádolni és felvágják az ereiket, vagy valami hasonló szörnyűség történik… Féltettem az elkövetőt és féltem, hogy azt fogják gondolni, ők tehetnek róla, hogy nem védtek meg. Pedig nem lehetett megvédeni. 

2 éve történt, mikor először hoztam szóba az esetet annak, aki szintén jelen volt az abúzus ideje alatt. Ez a fiú még nálam is fiatalabb volt. Rettegtem, hogy az elkövető, aki egy kedves felnőtt barátom volt, szintén hozzá ért. Féltettem ezt a kisfiút, hogy ő is sérült az eset által. Közben pedig reméltem, hogy nem is emlékszik az esetre. Közel 20 évbe került, hogy összeszedjem a bátorságot ahhoz, hogy elkezdjek vele beszélgetni a témáról.

Kiderült, hogy az esetet követően pár nappal ő szóba hozta nekem a történteket, és javasolta, hogy szóljunk a felnőtteknek. Az a bátor pici fiú! Teljesen meghatódtam tőle. És bár megnyugodhattam, hogy hozzá nem ért a férfi, újra aggódni kezdtem: lehet, hogy őt meg az bántja, hogy nem védett meg…

Még talán ennél is nehezebb volt, amikor elterveztem, beszélek a szüleimmel és külön-külön elmesélem nekik a történeteket. Amikor elött a nagy nap, órákon át húztam az időt… Képtelen voltam belevágni a történetbe, pedig még a nyitó mondatom is megvolt.

Végül egy hét különbséggel mindkettőjüknek elmeséltem és nem haltak bele, nem kaptak sokkot sem. Nem éreztem rajtuk sem haragot, sem félelmet, sem önvádaskodást. Nagyon különböző volt a reakciójuk. Egyiküktől mély megértést, szilárd támogatást kaptam, másikukra azóta is haragszom, amiért értetlenkedett a megértés és a támogatás helyett. 

Ez még csak az út eleje. Elkezdtem feldolgozni egy traumát, megtettem hozzá az első lépést. 

„Segítségre azonban szükség van, de ez nem feltétlenül pszichológust jelent. Lenárt Kata elmondta, hogy mivel a traumák alapvetően kapcsolatban gyógyíthatók, egy közeli barát, egy igazán megértő család, vagy egy támogató párkapcsolat mind-mind hozzásegítheti az áldozatot ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, teljes életet élhessen a gyerekkori bántalmazás ellenére.” – Forrás.  

Most olvasgatok témába vágó cikkeket, elkezdtem szexuálterápiára járni (első beszámolóm itt) és eldöntöttem, mostantól tabuk nélkül fogok beszélni a témáról. Ezért szeretném meghívni azokat, akik érintettek a témában, hogy jöjjenek el beszélgetni és könnyítsenek a szívükön. November 15-én elindítok egy támogató csoportot a gyerekkori szexuális abúzus által érintetteknek. Kérlek, ha ismersz ilyeneket, továbbítsd nekik a hírt! Szeretnék másoknak is segíteni, hogy ők is könnyebbek lehessenek egy titokkal! Ugyanígy a Beszélj róla! projekt szakértői mondták el, hogy átlagosan a 10. felnőtt az, aki végre tud segíteni az abúzust elszenvedő gyereknek. Bízom benne, hogy egy olyan csoport fog összegyűlni nálunk, ahol megértésre találnak az abuzáltak. Nekem már az rengeteget adott, ahogy a bejegyzésemre reagáltak az olvasók és barátok. Végre elkezdtem átérezni a helyzet komolyságát és lendületet kaptam a további terápiás folyamathoz.

gyerekkori_szexualis_abuzus_tamogato_csoport_nov15 Fotó: Pexels

/Szerző:

A szexualitás csodálatos és a puncid is az – mondja anyám

Ma is eljátszhattam, hogy az ideális anyámmal beszélgetek a Heart & Sexuality Magyarország workshopján. Azzal a nővel, aki, ha egy tökéletes világban élnénk, tökéletes támaszt és nevelést tudott volna nekem adni. (Például azért, mert ő is tökéletes nevelést kapott és tudja, mit hogy csinál a legjobban.)

A mai játék során megmondtam az ideális anyámnak, mit szeretnék tőle hallani.

Mindebben szerintem az a kulcs, hogy ÉN végre kifejeztem az igényeimet. Merthogy szerencsétlen mégis honnan tudná, nekem mi a jó, ha én sosem mondom ki?
Terapeutánk, Maya is rávilágított, hogy az európai nők nagyon nagy hányada nem kapott megfelelő szexuális felvilágosítást, köztük az én anyám sem. Akkor meg mégis honnan tudhatná, ő mit tegyen?

Szóval ma eljátszottuk, hogy megosztom vele, mire vágyom, amit szerettem volna hallani az anyámtól:

– Mondd azt, hogy gyönyörű vagyok, szexi és kívánatos! A szexualitás csodálatos és a puncim is az! – és ő meg is tette, amire kértem.

– Szép vagy! Gyönyörű és kívánatos! – ismételte és a mosolya alapján el is hittem neki. Majd folytatta: – A szex csodálatos és még nagyon sok boldogságot fog még hozni neked! Nyugodtan érintsd meg magad bárhol! Érezd a gyönyört, mert az maga a csoda!

motherdaughter.jpg Fotó: Unsplash @ Pexels

Átható ragyogással a szemében ismételgette ezeket a mondatokat nekem. Hiteles volt és ez csodálatos megkönnyebbülést hozott. Egy ponton azonban újra elkezdtem kételkedni. Annyiszor láttam a rémületet a szemében életem során, hogy ez a néhány mondat még nem volt elég arra, hogy felülírjuk a régi mintát. Hosszú éveken át éreztem ki azt a viselkedéséből, hogy a szex félelmetes, veszélyes dolog.

Később összeszedtem minden bátorságom, és míg az ölében fekve kerestem menedéket a félelmeim elöl, megérintettem a nadrágom alatt a csupasz puncim. Feszegettem a határaim, ki akartam próbálni, mi történik, ha „csúnya dolgot csinálok”. Nagy bátorság kellett hozzá: és meg is kaptam érte a jutalmam. Miközben ott lent bizseregtem, anyám nyugodt maradt. Bátorítóan megsimogatta a karom. Éreztem, hogy minden rendben van: elfogadta, hogy a puncimat cirógatom és ezzel együtt megmaradhattam az a jó kislány, akit nagyon szeret. Megtapasztalhattam, hogy szexuális lényként is az ő imádott kicsi lánya lehetek, biztonságban maradhatok.

Ez a bejegyzést a  Női gyökereink megtalálása nevet viselő workshop második napján készítettem. Első napi beszámolóm itt. További beszámolóim, melyben egyre jobban felfedezem a puncim, hamarosan következnek.

/Szerző:

Tánc a puncimmal

– Táncolj úgy, ahogy jól esik! – kérte trénerünk, Maya a Heart & Sexuality Magyarország workshopján.

– Ez könnyű! – gondoltam. Időtlen idők óta tudok már úgy táncolni, hogy ne érdekeljen, mit gondolnak mások. Csak le kell hunynom a szemem, és teljesen elengedem magam. Simán csinálok magamból bolondot, rázom a popsim, mint egy majom, görbítem a hátam, ugrálok fél lábon.

Aztán ma rájöttem: mégis csak van tabu a táncomban: az, hogy nem érek a saját testemhez. Nem simogatom magam, mert „az már nyilvános szex” lenne. Még az is, ha csak az arcom megcirógatnám…

pexels-photo-270856_1.jpegFotó: Pixabay  @ Pexels

De itt, egy ilyen biztonságos közegben, ahol tere van annak, hogy kipróbáljam magam, feszegessem a határaim, mégis miért nem merek hozzányúlni magamhoz? Nem maszturbálásra gondolok, csak egy sima érintésre. Nem merem megérinteni a vénusz dombom, megmarkolni a mellem.

– Nem illik! – visszhangzik a fejemben.

– De itt most meg szabad érintened magad! – nagyon sokszor el kellett ismételnem magamnak, mire sikerült megtennem. Először megcsíptem mindkét mellbimbómat. Érezni akartam őket. Aztán gyorsan körbenéztem, kerestem a bíráló szempárokat. Persze senki sem figyelt, senkit sem érdekelt, mit csinálok. Ha nem korlátoztam volna magam, szabad lettem volna.

Gyorsan találtam egy köztes megoldást: úgy táncoltam, hogy közben szorosan összezártam a combjaim. Hagytam, hogy felizguljak, benedvesedjek. Ez ment, mert ezt nem látta senki. Az én titkom volt. De az, hogy rátegyem a kezem a vénuszomra, az brutál nehéz volt.

Miért?

– Mert nem illik. – ezt nevelte belém a kultúrám, a környezetem. A puncim, a mellem, az tabu. Sőt, én még azt is tabunak érzem, hogy akár a karomat megcirógassam!

Érdekes mód más simogathat, sőt, akár nyilvánosan is fogdoshatja a fenekem, de az a tévhitem, hogy az már nem oké, ha én érintem magam. Félek, hogy megítélnek, rám szólnak.

Meg kell tanulnom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy meg fognak ítélni. Ez csak az én félelmem, nem a valóság. Hisz például ha én látnám egy nőtársam magát büszkén cirógatni, leesne az állam a csodálattól és példaképként tekintenék rá. Nyugodtan kihúzhatom hát magam és lehetek én ez a példakép.

Ez a bejegyzést a  Női gyökereink megtalálása nevet viselő workshop első napján készítettem. További beszámolóim, melyben egyre jobban felfedezem a puncim, hamarosan következnek.

/Szerző:

Szexterápia-történetem

30 körüli csaj fél év házasság után bevallja a férjének, hogy még sosem volt vele orgazmusa. Nagyjából így kezdődik a Bliss (Vágy) c. film, amit mintha rólam mintáztak volna. Persze sok szálon nem esik egybe a történetünk (pl. én sosem színleltem még orgazmust), de nagyon együtt tudtam érezni vele.

Ez egy nagyon felkavaró, megrázó film, ami engem mégis mérhetetlenül megnyugtatott. Azt éreztette velem, nem vagyok egyedül, azaz nem én vagyok az egyetlen „selejtes” a föld kerekén. A következő bejegyzés-sorozatban felelevenítem azokat az emlékeket, érzéseket, amiket a film keltett bennem. Vigyázat, lesznek bennük majd spoylerek is!

A film egyik főhőse, Maria már 7 éve tol különböző terápiákat, mire eljut egy tantrikus mesterhez. 7 éve! Azaz nem csak nekem adatott meg a hosszú út a megnyílásig… Nekem kb. 16 éve indult a szexuális életem, s már nagyon hamar éreztem, hogy valami nincs rendjén velem. Nem úgy reagálok a pasik csábítására, mint ahogy a filmek és a magazinok mondják. 17 évesen elmerészkedtem egy tanácsadásra, amit valamelyik tinimagazin ajánlott. Titokban utaztam el a főváros túlfelébe, ahol aztán csak ellenségességet és értetlenséget kaptam.
– Mi a nyavalyát keres itt? – mondták gyakorlatilag. – Ez nem probléma. – Hallottam ki a szavaikból.

Teljesen tanácstalan voltam. Nem tudtam, mit tehetnék, kihez fordulhatnék. A pasimnak mindent elmondtam, de 18 éves fejjel nem tudott nekem segíteni. És senki más sem a környezetemben. Olyan felnőtt, akivel lehetett volna erről beszélgetni, nem volt körülöttem. Elképzelésem sem volt róla, milyen terápiák léteznek egyáltalán. Az ilyen információk teljesen elkerülték a világomat.

Már 23 éves voltam, mikor egy új szerelem miatt eldöntöttem: felkeresem az egyetemi pszichológust a problémámmal. Elhatároztam, hogy azt a kapcsolatot már problémamentesen kezdem. Ez a pszichológus végre kedves volt, de gyorsan közölte: ő ebben sajnos nem tud segíteni. Azt ajánlja, menjek hipnoterapeutához.

Megfogadtam a tanácsát, s a zsebpénzemből, a szüleim tudta nélkül elmentem egy barátnőm által ajánlott szakemberhez, aki az egyetemen tanít. Kb. 6 alkalom után közölte, hogy szerinte most már jól vagyok, majd jelezzem, ha újra szeretnék jönni. Ajánlott egy könyvet (ESZO – az elnyújtott szexuális orgazmust tanítja) és azt, hogy maszturbáljak, ismerjem meg a testem. A mai fejjel azt mondom, fatálisat tévedett. Gyakorlatilag arra kért, erőszakoljam meg magam.

Azt már éreztem, hogy nem ő az én utam, így ezzel a terápiával leálltam, de még nem láttam a következő lépést. Ebben a korszakomban viszont legalább elkezdtem járni különböző önismereti foglalkozásokra, tréningekre, ahol – ha lehetett – újra, meg újra bedobtam a témát.

Hoppál Borival először a női testről szóló előadássorozatának kapcsán találkoztam. Neki köszönhetem, hogy megtanultam kimondani azt a szót: „punci”, vagy egyáltalán, hogy tudtam nevet választani a sajátomnak és hogy elkezdtem beszélni a szexrő. Ő hozta meg az áttörést és a 4 kérdés módszertana Byron Katie-től. Szépen lassan előástuk azokat a gondolatokat, melyek gátoltak a gyönyör megélésében. Rengeteg blokkot találtunk, s oldottuk fel folyamatosan, melynek következtében most ott tartok, ahol tartok. Végre boldog a szexuális életem. De még mindig van hova fejlődni, még mindig van mit kitakarítani, úgyhogy megyek tovább. Valószínűleg jön majd jóni masszázs, tantrikus szex tanfolyam és remélhetőleg még sok más módszertanba is belekóstolhatok. Nektek mi az, ami bejött? Segítsetek, ajánljatok ti is az olvasóimnak!

/Szerző:

Ez nem szex, csak masszázs

– Árpi, mielőtt elkezdünk szexelni, tudnod kell, hogy nagyon zűrös napom volt, össze-vissza kavarognak a gondolatok a fejemben, úgyhogy segítened kell! Csinálj valamit, hogy visszaránts a jelenbe, kérlek!
– Mi lenne, ha egész egyszerűen csak megdugnálak, te meg arra gondolsz, amire akarsz? – kérdezett vissza vigyorogva.
– Neeem! Én is élvezni akarom, én is veled akarok lenni, úgyhogy csinálj valamit. – és bosszúból még jól megharapdáltam és megcsikiztem.

Használt. Meghozta az ihletét. Merthogy történetesen Árpi egy igazi művész az ágyban.

– Akkor nem fogunk szexelni. – jelentette ki, miközben már ujjazgatott. Majd hozzátette: – Én csak itt masszírozgatlak…
– Ó, igen, masszírozz még! Isteni, ahogy masszírozol. – nyögdécseletem, ahogy szereti.
– De tényleg! Ez nem szex! – dorgált le, s tovább húzogatta ujját a G-pontomon. – Masszázs közben pedig arra gondol az ember, amire csak akar!

Mikor kezdtem elalélni, hangosan nyögdécselni, újra, meg újra hozzátette:
– Lili, te szerintem most szexelsz. Pedig megmondtam, hogy ez nem szex!

Zseniális volt. Tényleg sikerült elengednem magam. Végig csak azt pörgettem magamban, hogy „ez nem szex”.
– Ez nem szex, – majd az agyam folytatta a gondolatmenetet: – azaz nincs mitől megijedni. A masszázsban az ember nem támaszt magával szemben elvárásokat. Nem gond, ha elkalandozok, ha másra gondolok, a lényeg, hogy a testem vegyen ki belőle annyit, amennyit éppen szeretne. És nem kell eljutni semeddig! Nem cél az orgazmus.

Hosszan, kitartóan ujjazott, én pedig végig jelen voltam. Tudtam, hogy ennél sokkal jobban is lehet ezt élvezni, de ilyenkor figyelmeztettem magam:
– Lili, te még most tanulod ezt a típusú orgazmust. Még csak most ébredezik a testednek ez a része. Teljesen rendben van az, ahol most tartasz és ahová most el tudsz jutni! Még sokat fogsz fejlődni, tudod!

Most sem volt orgazmusom az ujjazástól. De bűntudatom is csak kevés volt. Szépen apránként oldódtak fel a blokkok.

Sokat hallok mostanában jóni masszázsról és annak a terápiás hatásairól. Kezd összeállni a fejemben a kép. Ha úgy állok hozzá, hogy az nem szex, akkor nem is lesznek elvárásaim, hogy nekem „hogyan kell szerepelnem”. És úgy mindjárt máshogy leszek jelen.

A végén Árpi még kinyalt, eljuttatva az orgazmusig, majd a hasamra fordított:
– Lili, szerintem márpedig Te szexeltél. Pedig megmondtam neked, hogy ez nem szex. – Büntetésképp pedig jól elfenekelt, majd megdugott.

A fotó forrása itt.

/Szerző: