Hagyni, hogy a vágy vezessen – viszlát megfelelési kényszer!

Míg Ákos nagyon vágyközpontú, addig én a megfelelési kényszer nyomásától szenvedek. Már a saját vágyaim megfogalmazásával is komoly problémáim vannak.
Nem csak, hogy nem tudom őket megélni, de még magamnak sem vallom be őket. Ez persze nem nagy újdonság, de úgy fest, még nagy szükségem van ennek tudatosítására, mert bár a problémát már diagnosztizáltam, de túljutni rajta még nem nagyon tudtam.

Ez volt az egyik dolog, ami feljött bennem a Movement Medicine múlt hétvégi workshopján tánc közben.

Mindent el lehet táncolni és tánc közben nagyon sok tudatalatti dolog fel tud jönni. Bennem legalább is tutira. Azt hiszem, ebben különösen jó is vagyok. Ezen a táncos (mozgás meditációnak hívják, de ez nálam mindig táncot jelent, mert ha zene van, én táncolok) workshopon példálul, aminek a témája a „változás” volt, már az első két órában olyan mélyre leástam a lelkembe, hogy konkrétan az egész életemet újraírtam. Még ki sem merem mondani, mi mindent rendeztem át a fejemben.

 Fotó: StockSnap @ Pixabay

És közben a meg nem élt vágyaimon és a megfelelési kényszeremen is dolgoztam. Nem csak szexuális vágyakat, de sokszor még olyat sem mondok ki, hogy én inkább szeretném, ha feltekernénk az ablakot a kocsiban, mert zavar a huzat. Sok-sok ilyen helyzet van, aminek tulajdonképpen semmi értelme.

Mert mi történik?

Feltételezem, hogy a másikat bántaná, ha nem úgy lenne, ahogy ő szokta, vagy ő szeretné és inkább ráhagyom, legyen, ahogy ő szeretné. (Amiből simán ő sokszor észre sem vesz semmit.) Bele se merek gondolni, hogy közben simán lehet, kimondottan imádná az én verziómat is. Lehet, inspirálnám vele. Vagy lehet, neki tulajdonképpen mindegy, vagy esetleg tényeg nekem szeretne kedveskedni. És persze az is lehet, hogy utálná, amit kérnék, de akkor meg meg is egyezhetünk valamiben. Mert miért kéne, hogy szabály legyen, hogy én vessem alá magam a másik szokásainak, vágyainak?

A család vígan falatozik, a nő pedig kiszolgálja őket. Folyton fel-felpattan az újabb fogásért, a hiányzó csontos tányérért, vagy hogy kávét főzzön, és csak futtában kap be egy-egy falatot.

A megfelelési kényszer volt a minta, amivel felnőttem

Szerintem ez nagyon is hatással van a szexuális életemre is.
Sokszor még magamnak sem merem bevallani, hogy másra vágyom az ágyban, mint ami épp történik. Más pozícióra, szögre, intenzitásra, tempóra, egy csókra, egy harapásra… De a legnehezebb azt bevallani magamnak, ha igazából nem is kívánom az együttlétet. Ebben szerintem benne van az a berögződésem is, hogy

Egy nőnek nincsenek kívánságai, gondolatai, ő a családjáért, a párjáért van, azért, hogy kiszolgáljon.

Nem direkt neveltek ilyennek és sosem volt ez kimondva sem, csak valahogy benne volt a levegőben. Generációról generációra hozták magukkal ezt a mintát a nők. És ez tök komoly. Sosem voltam feminista aktivista, egyszerűen ezt érzem a bőrömön.

Még akkor sem tudom kimondani, mire vágyom, mikor konkrétan rákérdez:
– Mit szeretnél? Hogy esne jól? – fordul felém a legnagyobb jóindulattal a férfi és én pánikba esek. Mégis honnan tudhatnám, mit szeretnék én? Hisz a férfi dolga, hogy vezessen az ágyban. Úgy csináljuk, ahogy ő szeretné, nem?

Tudom, rengeteget fejlődtem a családom előző generációihoz képest, sokkal szabadabb vagyok millió területen, de basszus, még mindig őrült nehéz láncok vannak rajtam, amiket nagyon nehéz levágni.

Mik segítettek abban, hogy továbblendüljek egy-egy problémámon, elakadásomon?

Sokan kérdeztétek már ezt tőlem.
Nos, bár én imádok írni, beszélni, mondatokat megfogalmazva átlendülni egy-egy problémán, azok a módszerek (workshopok, terápiák, játékok) talán még többet adtak, ahol mozogni kellett. Nem sportra gondolok. Itt, a Movement Medicinnel például (nagyon leegyszerűsítve) az történt, hogy zenére elkezdtünk tök szabadon mozogni, ami mellé legtöbbször egy kérdést is kaptunk. Úgy mozogtunk, ahogy jól esett, ahová a testünk vitt, nem törődve azzal, hogy nevetséges-e, amit csinálunk, vagy hogy mi vagyunk-e a legjobb táncosok. Táncolni sem kellett. Semmit sem kellett. (Most esett csak le, mennyire ritkán vagyok ilyen elvárás-mentes térben. Mármint hogy mennyire ritkán tudok megszabadulni a saját magammal szemben támasztott elvárásaimtól!)

És ahogy követtem a testem (amire egyébként ritkán vagyok képes hallgatni, hanem általában inkább megerőszakolom őt), a tudatom is más állapotba kapcsolt, elkezdtek teljesen új képek, új gondolatok megjelenni a fejemben.

És bár imádok csacsogni, borzasztó jól esett hosszú ideig meg sem szólalni és nem foglalkozni senkivel sem, csak magammal. Igazi én-idő volt ez, amikor igazán jót tettem a testemnek és a lelkemnek is.

Persze felkavaró is volt, amit igazából szeretek. Mert bár utána nehéz újra összerakni az új önmagam, de utána mindig sokkal jobb lesz.