Tag Archive for: jó_kislány

Tanulok rosszkislánnyá válni. Vettem magamnak egy tankönyvet is hozzá: Barbara Keesling: Jó kislányok, rossz kislányok, csábítás és gyönyör. Meglepetés magamnak a fa alá… 

Mit jelent az írónő szerint a rossz kislányság (ami szerintem borzasztó kifejezés)?

Aki imádja a szexet, szexuálisan magabiztos, fizikai gátlások nélkül él, szexuális étvágyat érez és tudja is, hogyan elégítse ki azt, rámenős, nem szégyellősködik, teljes életet él és rendkívüli orgazmuskészséggel rendelkezik.

Naná, hogy ezt szeretném. Ez kell nekem! “Én is rossz akarok lenni!” – mondogatom magamnak már napok óta, de közben érzem, nem ez a megfelelő kifejezés. Talán inkább (jó értelemben vett) ribancoknak kéne őket hívni. 

Az egyik első feladat volt a könyvben, hogy gondoljam végig, milyen “ribancokat” ismertem. Ki volt az a barátnőm, munkatársam, akire illettek a fenti jegyek? És én teljesen elbizonytalanodtam, mert úgy éreztem, nem igazán volt olyan lány, vagy nő a környezetemben, aki igazi határozott, szeximádó, dögös vadmacska volt. Aztán elbizonytalanodtam. Az nem létezik, hogy nem volt ilyen! Inkább hihető az, hogy nem akartam mindezt észrevenni. Hogy annyira tiltottnak éreztem a szexualitást, hogy úgy tettem, ez nem is létezik a környezetemben

szexi_ribanc_rossz_kislany_barbara_keesling.jpeg  Fotó: Pixabay @ Pexels

Volt több olyan barátnőm is, akit imádtak a pasik. Folyamatosan legyeskedtek körülöttük. Olyan lányok is bőven voltak, akik imádták a srácokat és mire megkezdték a középiskolát, már a sokadik kapcsolatukon voltak túl. Mi volt a titkuk? – kezdtem el gondolkodni, és arra jöttem rá, a mai napig fogalmam sincs róla. Amit kizártam, az a szépségük, vagy a mellbőségük. Szerintem nem ezen múlott. De akkor min?

Talán az, hogy már akkor nagylányként viselkedtek. Ez akkor ugrott be, amikor a könyv felszólított arra, hogy dobáljak ki mindent, ami kislányos, ami a kislány énemet erősíti, ami visszarepít a gyerekkoromba, ahol még nem volt szabad a szex. A kislányok cukik, nem szexik. Én pedig mindig is kislány voltam. Még most is az vagyok, ahogy itt ülök a plüss pulcsimban a laptop előtt.

Itt az ideje, hogy felnőjek, és kimásszak anyukám szoknyája alól.

A könyvet egyébként csak azoknak ajánlom, akik hajlandóak időt tölteni azzal, hogy az amerikai motivációs bullshitből kihámozzák az értékes mondanivalót. Akiket pedig kiver a víz ettől a stílustól (amit megértek), azoknak ígérem, írni fogok még pár bejegyzést arról, számomra milyen tanulságokoat hozott a könyv. És hogy álljon itt egy olyan könyv is egy szexéhes ribancról, amit viszont olvasni is jó: Abby Lee: Hol jár az eszem, amit meg is nyerhetsz tőlem. Részletek itt.

– Legyél jó, vigyázz magadra! – köszönt el tőlem anyukám a telefonban, de ezúttal visszautasítottam.
– Nem, köszönöm, inkább nem leszek jó. Nem akarok. 

Szeretnék végre megtanulni rosszalkodni. Tudom, vicces ezt olvasni egy raszta hajú szexbloggertől, de az igazság az, hogy mindig is görcsösen szabálykövető voltam. Még a bliccelésre is képtelen vagyok. Olyan mértéket öltött bennem a megfelelési kényszer, hogy ez a szexualitásomat is megnyomorította.

Mindent úgy teszek, ahogy követelik tőlem. Ha a tanító néni előírja, hogy legyen kész a házi feladat, én megírom. Ha a pasim szexet vár, megteszem. 

Sőt, tovább megyek, meg sem várom, hogy megszülessen a páromban az elvárás: én magam várom el magamtól, hogy X naponta lefeküdjek vele, hogy lopva megsimogassam a konyhában a farkát, hogy ha kinyal, én leszopjam, és persze, hogy legyen orgazmusom. Ezeket így konkrétan sosem várta el tőlem senki – saját magamon kívül. Én voltam az egyetlen, aki saját magára kényszerítette, hogy olyanokat tegyen, amit igazából nem is kíván. 

Én így voltam jókislány.

szexi_telapo_telanyu_mikulas.jpgFotó: Juergen_G @ Pixabay

Persze a jókislányok unalmasak és boldogtalanok

A jókislányok nem élvezetből csinálnak dolgokat, hanem a megfelelési vágy hajtja őket. Nem kreatívak, hanem rutinból cselekszenek a szabályok mentén. Feszültek és szárazak. Mivel a testi gyönyört nem ismerik, az egyetlen, ami boldoggá teszi őket, az a dícséret. 

Ügyes voltál, kislányom.

Ez persze nem szexi. Csakhogy egész gyerekkoromban azt tanultam, legyek jó. A Mikulás is a jó gyerekeknek hoz ajándékot. Persze hamar megértettem, hogy ez baromság, minden gyerek kap csokit, de én ettől még maradtam jó. De aztán jött a kamaszkor, jöttek a srácok, és hirtelen minden összezavarodott. Megtudtam, hogy a férfiak ugyanis inkább a rosszkislányokhoz vonzódnak.

Egyszerre legyek angyal és kurva. Anyám felé szűz, a pasim felé egy vadmacska. Pofon egyszerű…

De most már nem érdekel. Felnőttem, többet köszönöm, nem leszek jó. (Oké, megpróbálok nem az lenni.) Mert igenis van, hogy azáltal leszek jó, ha megszegek bizonyos írott, vagy íratlan szabályokat. Nem mindig kell bugyit húzni. Lehet több partnerem is, ha nekem az esik jól és a partnereimnek is rendben van. Beszélhetek hangosan a szexről egy nyilvános helyen. Lehetnek perverzióim, fura vágyaim. Maszturbálhatok. 

Elegem van a görcsös jókislányból, aki bennem lakik. Szakítok vele és elköltöztetem. Sok konfliktustól megvédett, amiért hálás vagyok neki, de most már másfele tart az utunk.

Évekig tartott, míg megtanultam élvezni a szexet. Sőt, még most is dolgozom rajta. És minél többeknek beszélek erről, annál inkább kiderül: problémáimmal nem vagyok egyedül. Rengeteg nőtársam hallgat arról, hogy valami nincs rendben. (De hallgatnak a férfiak is…) Szégyellik, bűntudatuk van, a meg nem értettségtől tartanak, vagy azt hiszik, ezzel csakis ők küzdenek. Elég csak azt említeni, hogy a nők 30%-a nehezen jut el az orgazmusig, 80%-uk számára pedig egyszerűen nem elég a behatolás ahhoz, hogy a csúcsra jussanak. (Forrás.) Azaz: ha nehezen megy, nem vagy abnormális.

Mi az oka mindennek? Saját önfelfedezésem során számtalan kiváltó tényezőt fedeztem fel. Gátlásaim egyik fő okozója, hogy mindig is jó kislány szerettem volna lenni.

jo_kislany_nem_elvezi_a_szexet.jpg Fotó: StockSnap @ Pixabay 

Szégyen, félelem, bűntudat

Pici voltam, talán nagycsoportos, amikor először próbáltam a kötélmászást és csodák-csodájára sikerült is feljutnom a csúcsra: duplán. A kis combocskáimat összeszorítva kellemes, de nagyon ijesztő bizsergést éreztem a combjaim között. Halványak már az emlékeim, de úgy tűnt, nagyon is tudom, miért történik velem mindez. Egyből előjött a bűntudatom: ezt nem szabadna éreznem, ez csúnya dolog, ilyet csak a rossz gyerekek csinálnak.

Mintha ott, akkor eltemettem volna ezt az érzést jó mélyen a homokozóban…

Valahonnan tudtam, hogy ez „csúnya dolog”, bár nincs emlékem arról, hogy valaki rám szólt. Talán csak közvetve jutott el hozzám az információ: lehet, hallottam, ahogy rászólnak másra, vagy elcsíptem egy-egy megvető, ijedt, vagy épp ki tudja milyen pillantást. A lényeg, hogy a felnőttek világa ezt a hiedelmet rakta a vállamra, amit évtizedekig cipeltem.

Nem kell jókislánynak lenni

Még most is nehéz megértenem, hogy egyáltalán nem kell jókislánynak lennem. Mert igen, a rossz kislányokat is szeretik, sőt, esetenként sokkal több figyelmet kapnak. De tovább megyek: a férfiak a rossz kislányokat szeretik. Azaz, ha felnőttként jó kislány szeretnék lenni, rossznak kell lennem. Értsd: huncutnak, pajkosnak, szexéhesnek, kéjesnek, bujának, vadnak.

Én is ilyennek szeretném látni magam és ezen is dolgozom.

Mi segített a változásban? Többek között a férfiak visszajelzése, akik csodáltak, mikor kéjesen nyögdécselek. Gyönyörűnek, kívánatosnak neveztek azok, akik fontosak voltak számomra és így szépen lassan elkezdtem elhinni, hogy ezt szabad.

Persze ez nem minden, hosszan tudok mesélni a történetemről: a problémáim okairól és azokról, amik segítettek a változásban. Ha kíváncsi vagy a részletekre, gyere el előadásomra október 18-án. Szeretettel várlak és köszönöm, ha ajánlod azoknak a nőknek, vagy párjaiknak, akiket inspirálhat, ha egy hasonló cipőben járó nő történetét hallja!

megszerettem_2017_10_18.jpg

Míg Ákos nagyon vágyközpontú, addig én a megfelelési kényszer nyomásától szenvedek. Már a saját vágyaim megfogalmazásával is komoly problémáim vannak.
Nem csak, hogy nem tudom őket megélni, de még magamnak sem vallom be őket. Ez persze nem nagy újdonság, de úgy fest, még nagy szükségem van ennek tudatosítására, mert bár a problémát már diagnosztizáltam, de túljutni rajta még nem nagyon tudtam.

Ez volt az egyik dolog, ami feljött bennem a Movement Medicine múlt hétvégi workshopján tánc közben.

Mindent el lehet táncolni és tánc közben nagyon sok tudatalatti dolog fel tud jönni. Bennem legalább is tutira. Azt hiszem, ebben különösen jó is vagyok. Ezen a táncos (mozgás meditációnak hívják, de ez nálam mindig táncot jelent, mert ha zene van, én táncolok) workshopon példálul, aminek a témája a “változás” volt, már az első két órában olyan mélyre leástam a lelkembe, hogy konkrétan az egész életemet újraírtam. Még ki sem merem mondani, mi mindent rendeztem át a fejemben.

tancterapia_mozgasmeditacio_movement_medicine_budapest_vagy_megfelelesi_kenyszer.jpg Fotó: StockSnap @ Pixabay

És közben a meg nem élt vágyaimon és a megfelelési kényszeremen is dolgoztam. Nem csak szexuális vágyakat, de sokszor még olyat sem mondok ki, hogy én inkább szeretném, ha feltekernénk az ablakot a kocsiban, mert zavar a huzat. Sok-sok ilyen helyzet van, aminek tulajdonképpen semmi értelme.

Mert mi történik?

Feltételezem, hogy a másikat bántaná, ha nem úgy lenne, ahogy ő szokta, vagy ő szeretné és inkább ráhagyom, legyen, ahogy ő szeretné. (Amiből simán ő sokszor észre sem vesz semmit.) Bele se merek gondolni, hogy közben simán lehet, kimondottan imádná az én verziómat is. Lehet, inspirálnám vele. Vagy lehet, neki tulajdonképpen mindegy, vagy esetleg tényeg nekem szeretne kedveskedni. És persze az is lehet, hogy utálná, amit kérnék, de akkor meg meg is egyezhetünk valamiben. Mert miért kéne, hogy szabály legyen, hogy én vessem alá magam a másik szokásainak, vágyainak?

A család vígan falatozik, a nő pedig kiszolgálja őket. Folyton fel-felpattan az újabb fogásért, a hiányzó csontos tányérért, vagy hogy kávét főzzön, és csak futtában kap be egy-egy falatot.


A megfelelési kényszer volt a minta, amivel felnőttem

Szerintem ez nagyon is hatással van a szexuális életemre is.
Sokszor még magamnak sem merem bevallani, hogy másra vágyom az ágyban, mint ami épp történik. Más pozícióra, szögre, intenzitásra, tempóra, egy csókra, egy harapásra… De a legnehezebb azt bevallani magamnak, ha igazából nem is kívánom az együttlétet. Ebben szerintem benne van az a berögződésem is, hogy

Egy nőnek nincsenek kívánságai, gondolatai, ő a családjáért, a párjáért van, azért, hogy kiszolgáljon.

Nem direkt neveltek ilyennek és sosem volt ez kimondva sem, csak valahogy benne volt a levegőben. Generációról generációra hozták magukkal ezt a mintát a nők. És ez tök komoly. Sosem voltam feminista aktivista, egyszerűen ezt érzem a bőrömön.

Még akkor sem tudom kimondani, mire vágyom, mikor konkrétan rákérdez:
– Mit szeretnél? Hogy esne jól? – fordul felém a legnagyobb jóindulattal a férfi és én pánikba esek. Mégis honnan tudhatnám, mit szeretnék én? Hisz a férfi dolga, hogy vezessen az ágyban. Úgy csináljuk, ahogy ő szeretné, nem?

Tudom, rengeteget fejlődtem a családom előző generációihoz képest, sokkal szabadabb vagyok millió területen, de basszus, még mindig őrült nehéz láncok vannak rajtam, amiket nagyon nehéz levágni.

Mik segítettek abban, hogy továbblendüljek egy-egy problémámon, elakadásomon?

Sokan kérdeztétek már ezt tőlem.
Nos, bár én imádok írni, beszélni, mondatokat megfogalmazva átlendülni egy-egy problémán, azok a módszerek (workshopok, terápiák, játékok) talán még többet adtak, ahol mozogni kellett. Nem sportra gondolok. Itt, a Movement Medicinnel például (nagyon leegyszerűsítve) az történt, hogy zenére elkezdtünk tök szabadon mozogni, ami mellé legtöbbször egy kérdést is kaptunk. Úgy mozogtunk, ahogy jól esett, ahová a testünk vitt, nem törődve azzal, hogy nevetséges-e, amit csinálunk, vagy hogy mi vagyunk-e a legjobb táncosok. Táncolni sem kellett. Semmit sem kellett. (Most esett csak le, mennyire ritkán vagyok ilyen elvárás-mentes térben. Mármint hogy mennyire ritkán tudok megszabadulni a saját magammal szemben támasztott elvárásaimtól!)

És ahogy követtem a testem (amire egyébként ritkán vagyok képes hallgatni, hanem általában inkább megerőszakolom őt), a tudatom is más állapotba kapcsolt, elkezdtek teljesen új képek, új gondolatok megjelenni a fejemben.

És bár imádok csacsogni, borzasztó jól esett hosszú ideig meg sem szólalni és nem foglalkozni senkivel sem, csak magammal. Igazi én-idő volt ez, amikor igazán jót tettem a testemnek és a lelkemnek is.

Persze felkavaró is volt, amit igazából szeretek. Mert bár utána nehéz újra összerakni az új önmagam, de utána mindig sokkal jobb lesz.

Az egyik reggel arra ébredtem, hogy meztelenül elnyúlva fekszem az ágyon, a kánikula miatt a takaró letúrva az ágyról, és én a testemet cirógatom. Mostanában egész rászoktam erre: egyre többet simogatom saját magam. Nem maszturbálok, egyszerűen csak kényeztetem a testem: a karom, a csípőm…

Nem volt ez mindig így! Mostanában döbbentem csak rá, mennyire ódzkodtam mindig attól, hogy saját magamat kényeztessem, holott nincs abban semmi rossz, semmi bűnös.

spring-648481_640.jpg Fotó: Pezibear @ Pixabay

Talán ott kezdődött, amikor kisiskolás osztálytársaim azt játszották, hogy egymás könyökhajlatát cirógatták. Nem voltam hajlandó beállni közéjük, azt éreztem, ezt nem szabad, csúnya dolog. Pedig mennyire igazuk volt: ártatlan testi örömöt adtak maguknak. Ügyesek voltak!

Én a partvonalról néztem őket és masszívan rosszul éreztem magam: azért, amit ők csinálnak és azért is, amiből kimaradok.

És tudom, nem vagyok ezzel egyedül! Tudom, hogy sok-sok gyerek fejébe ugyanúgy belekúszott, hogy csúnya dolog magunkat kényeztetni, ami odáig vezetett, hogy eltávolodtak saját testüktől. Ahelyett, hogy dicsőítették volna a testüket azért, mert ilyen örömöket ad nekik, inkább bírálni kezdték. És persze ez kihatással van az önszereteten, önbizalmon kívül a szexualitásra is. Többek között azt is eredményezi, hogy nők bűnösnek érzik, ha magukat is izgatják szex közben. És persze férfiak ugyanígy…

“Ha meg akartam érinteni magam, miközben a partneremmel voltam, zavarba jöttem. Szerettem volna, de úgy éreztem, ez nem helyénvaló.” – Forrás itt.

Felnőtt koromban sem tudtam megengedni magamnak a testi örömöket jó sokáig. De most eljött az idő! Mostantól fogadom saját magamnak, hogy nem csak a pasimnak hagyom, hogy cirógasson, kényeztessen, szeresse a testem, hanem én magam is meg fogom tenni ugyanezt magamért!

Semmi rossz sincs abban, ahogy magamat simogatom! Sőt, ha a férfiak megvakarhatják a töküket nyilvános helyen, akkor én is nyugodtan megtehetem, hogy végigsimítom a mellem, vagy kedvesen a puncimra teszem a kezem.

És szex közben is szabad ugyanezt. Igen, szabad izgatni a saját csiklóm, miközben hátulról dugnak: nem követek el ezzel semmi rosszat. Sőt, legtöbb esetben még a pasit is felizgatja!

Ma is eljátszhattam, hogy az ideális anyámmal beszélgetek a Heart & Sexuality Magyarország workshopján. Azzal a nővel, aki, ha egy tökéletes világban élnénk, tökéletes támaszt és nevelést tudott volna nekem adni. (Például azért, mert ő is tökéletes nevelést kapott és tudja, mit hogy csinál a legjobban.)

A mai játék során megmondtam az ideális anyámnak, mit szeretnék tőle hallani.

Mindebben szerintem az a kulcs, hogy ÉN végre kifejeztem az igényeimet. Merthogy szerencsétlen mégis honnan tudná, nekem mi a jó, ha én sosem mondom ki?
Terapeutánk, Maya is rávilágított, hogy az európai nők nagyon nagy hányada nem kapott megfelelő szexuális felvilágosítást, köztük az én anyám sem. Akkor meg mégis honnan tudhatná, ő mit tegyen?

Szóval ma eljátszottuk, hogy megosztom vele, mire vágyom, amit szerettem volna hallani az anyámtól:

– Mondd azt, hogy gyönyörű vagyok, szexi és kívánatos! A szexualitás csodálatos és a puncim is az! – és ő meg is tette, amire kértem.

– Szép vagy! Gyönyörű és kívánatos! – ismételte és a mosolya alapján el is hittem neki. Majd folytatta: – A szex csodálatos és még nagyon sok boldogságot fog még hozni neked! Nyugodtan érintsd meg magad bárhol! Érezd a gyönyört, mert az maga a csoda!

motherdaughter.jpg Fotó: Unsplash @ Pexels

Átható ragyogással a szemében ismételgette ezeket a mondatokat nekem. Hiteles volt és ez csodálatos megkönnyebbülést hozott. Egy ponton azonban újra elkezdtem kételkedni. Annyiszor láttam a rémületet a szemében életem során, hogy ez a néhány mondat még nem volt elég arra, hogy felülírjuk a régi mintát. Hosszú éveken át éreztem ki azt a viselkedéséből, hogy a szex félelmetes, veszélyes dolog.

Később összeszedtem minden bátorságom, és míg az ölében fekve kerestem menedéket a félelmeim elöl, megérintettem a nadrágom alatt a csupasz puncim. Feszegettem a határaim, ki akartam próbálni, mi történik, ha „csúnya dolgot csinálok”. Nagy bátorság kellett hozzá: és meg is kaptam érte a jutalmam. Miközben ott lent bizseregtem, anyám nyugodt maradt. Bátorítóan megsimogatta a karom. Éreztem, hogy minden rendben van: elfogadta, hogy a puncimat cirógatom és ezzel együtt megmaradhattam az a jó kislány, akit nagyon szeret. Megtapasztalhattam, hogy szexuális lényként is az ő imádott kicsi lánya lehetek, biztonságban maradhatok.

Ez a bejegyzést a  Női gyökereink megtalálása nevet viselő workshop második napján készítettem. Első napi beszámolóm ittTovábbi beszámolóim, melyben egyre jobban felfedezem a puncim, hamarosan következnek.

– Táncolj úgy, ahogy jól esik! – kérte trénerünk, Maya a Heart & Sexuality Magyarország workshopján.

– Ez könnyű! – gondoltam. Időtlen idők óta tudok már úgy táncolni, hogy ne érdekeljen, mit gondolnak mások. Csak le kell hunynom a szemem, és teljesen elengedem magam. Simán csinálok magamból bolondot, rázom a popsim, mint egy majom, görbítem a hátam, ugrálok fél lábon.

Aztán ma rájöttem: mégis csak van tabu a táncomban: az, hogy nem érek a saját testemhez. Nem simogatom magam, mert “az már nyilvános szex” lenne. Még az is, ha csak az arcom megcirógatnám…

pexels-photo-270856_1.jpegFotó: Pixabay  @ Pexels

De itt, egy ilyen biztonságos közegben, ahol tere van annak, hogy kipróbáljam magam, feszegessem a határaim, mégis miért nem merek hozzányúlni magamhoz? Nem maszturbálásra gondolok, csak egy sima érintésre. Nem merem megérinteni a vénusz dombom, megmarkolni a mellem.

– Nem illik! – visszhangzik a fejemben.

– De itt most meg szabad érintened magad! – nagyon sokszor el kellett ismételnem magamnak, mire sikerült megtennem. Először megcsíptem mindkét mellbimbómat. Érezni akartam őket. Aztán gyorsan körbenéztem, kerestem a bíráló szempárokat. Persze senki sem figyelt, senkit sem érdekelt, mit csinálok. Ha nem korlátoztam volna magam, szabad lettem volna.

Gyorsan találtam egy köztes megoldást: úgy táncoltam, hogy közben szorosan összezártam a combjaim. Hagytam, hogy felizguljak, benedvesedjek. Ez ment, mert ezt nem látta senki. Az én titkom volt. De az, hogy rátegyem a kezem a vénuszomra, az brutál nehéz volt.

Miért?

– Mert nem illik. – ezt nevelte belém a kultúrám, a környezetem. A puncim, a mellem, az tabu. Sőt, én még azt is tabunak érzem, hogy akár a karomat megcirógassam!

Érdekes mód más simogathat, sőt, akár nyilvánosan is fogdoshatja a fenekem, de az a tévhitem, hogy az már nem oké, ha én érintem magam. Félek, hogy megítélnek, rám szólnak.

Meg kell tanulnom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy meg fognak ítélni. Ez csak az én félelmem, nem a valóság. Hisz például ha én látnám egy nőtársam magát büszkén cirógatni, leesne az állam a csodálattól és példaképként tekintenék rá. Nyugodtan kihúzhatom hát magam és lehetek én ez a példakép.

Ez a bejegyzést a  Női gyökereink megtalálása nevet viselő workshop első napján készítettem. További beszámolóim, melyben egyre jobban felfedezem a puncim, hamarosan következnek.

Beleakadtam egy képbe, ami egy péniszt ábrázol. Fotó, teljesen élethű. Nem is pornós, teljesen életszerű, amolyan “rendes, igazi” pénisz. Még egy korábbi bejegyzésemhez használtam illusztrációnak, amikor még nem figyeltem arra, hogy bárhol olvashatóak legyenek a bejegyzéseim – ne legyen ciki munkahelyen, vagy a metrón megnyitni.

Olyan helyzetben nyitottam meg a képet, ahol egyáltalán nem gáz, ha kiderül, hogy ezt nézem. Mégis igyekeztem a lehető leggyorsabban tovább görgetni a képernyőt és törölni a képet a számítógépről is.

Miért van ez még mindig bennem, hogy a fasz csúnya? De nem csak, hogy nem attraktív, de még úgy is érzem, rossz kislány vagyok, ha ilyen képet nézek. Még úgy is, ha nem tetszik, amit látok.

Mégis mi történhet, ha kiderül, hogy egy faszt nézegetek? Mi rosszat gondolhatnak rólam? Lehet, a másik személy elkapná a tekintetét és zavarba jönne. Kurvának tartana? Az nem érdekel. Kérdéseket tenne fel? Annál jobb, legalább beszélgetünk egyet.

7604224846_d9376bdcb6_z.jpg

Fotó: Benerazzo @ FlickR

Nem akarok így érezni, ezért kényszerítettem magam, hogy további képeket nézegessek. Hátha így jobban sikerül megbarátkoznom velük. Beírtam a Google képkeresőjébe, hogy “penis”. Mit találtam? Anatómiai rajzokat, betegségeket (pl. szemölcs a hímtagon), vicces ábrázolásokat (pl. banán két naranccsal), férfiakat alsónadrágban. De egészséges farkat egyet sem!

Miért van ez? Védjük a gyerekeinket a nemi szervektől, de ezeket a borzalmas betegségeket, rendellenességeket lehet mutatni? Mégis mi borzasztó van egy nemi szervben, amit ne lenne szabad nézni?

Valahogy mégsem szabad és ez bennem is mélyen bent gyökerezik. Várom, mikor tudom végre kigyomlálni.

Az első próbálkozásom elég szerencsétlenre sikeredett. A chat másik oldalán egy nálam jóval fiatalabb suhanc ült: egyik kézzel gépelt, a másikkal a farkát simogatta. Futólag ismertem csak, nem is értem, hogy keveredett el ebbe az irányba a beszélgetés…

Alapvetően nem lett volna probléma azzal, hogy egy ismeretlennel huncutságokat írunk egymásnak és közben kellemesen elmaszturbálgatunk az otthonunkban. Csakhogy dolgoztak bennem a hiedelmek: „jó kislány ilyet nem tesz”, „idegennel nem szabad!”, „érzelmek nélkül ne legyen szex”…

És hát úgy általában a maszturbálás sem ment…

Miért?

Még nem tudom pontosan, de az egyik téveszmém az volt, hogy „az igazi szex a behatolással történik”. Márpedig a legtöbb lány inkább csak csiklóizgatással tud elmenni. Én még azzal sem tudtam (hisz azt hittem, az nem „igazi szex”). Ujjazgatni próbáltam magam, de úgy még kevésbé ment.

A cikk folytatása a Blikkben.

Mindig is nagyon szabálykövető voltam. Párkapcsolatokban és szexualitásban egyaránt. Csakhogy nem nagyon tanítják sehol ezeket, és a szabályokat sem igazán szokás lefektetni, hacsak nem egy nagyon tudatos kapcsolatról van szó. De az én első párkapcsolatom egyáltalán nem ilyen volt.

16 éves voltam, amikor összejöttünk, és nagyon szerettem. Azaz könnyen lehet, hogy nem is őt szerettem annyira, mint amennyire azt a tudatot, hogy tartozom valakihez. 16 évesen már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy szexuális életünk legyen – gondolták sokan a sulinkból. Mivel köztudott volt, hogy már fél éve járunk, de még mindig nem feküdtünk le egymással, a kortársaink elkezdték azt szajkózni, hogy a szex mennyire klassz dolog, ki kellene próbálni.

Folytatás a She.hu-n.

A kép forrása itt.