Van öt dildó a játékszereim között, amiről egy korábbi videómban is beszámoltam.

Nagyon kedvelem őket, egy időben viszonylag sokat használtam őket, amikor szingli voltam. Amellett, hogy jókat játszottam velük, sokat segítettek abban is, hogy jobban megismerjem a testem, a vágyaim a maszturbálás során. Tényleg sokat fejlődtem általuk!

Az egyik korábbi önismereti csoportomban úgy döntöttem, bevonom őket a „művészetterápiás foglalkozásba” is.
Elhelyeztem őket az asztalon, és arra kértem a csoport tagjait, hogy írják le az asszociációikat, amiket az öt dildó látványa keltettek bennük. Kértem, hogy nézzenek végig ezeken az ágaskodó szerszámokon, és aztán kezdjék el írni, ami eszükbe jut. 
Volt, aki a méreteiken mélázott el, volt, aki viszolygott a színüktől, volt, aki kipróbálná egyedül, vagy a partnerével, és volt „Balu, a medve” (ezt az álnevet választotta), akinél az öt dildó egy szép kerek történetet ihlettek.

Szerettem volna veletek is megosztani Balu „meséjét”, mert számomra nagy élmény volt. 
Már az nagyon tetszett, ahogy a sztori indult: büszkén áll az 5 testvér. Büszkén, délcegen! Miközben hallgattam a történetet, azt kívántam, bárcsak minden férfi ilyen büszkeséggel viszonyulna az erekciójához! A Tényleg fontos a méret című online tananyagom épp ebben hívatott segíteni a férfiaknak, hogy büszkén tudják viselni a farkukat mérettől, alaktól, görbülettől függetlenül.
Ha csatlakozol a hétvégi önismereti csoporthoz, megtapasztalhatod, milyen felszabadító beszélgetéseket indítanak el ezek az asszociációs feladatok.

Íme Balu írása, az öt dildó meséje:

„Mi öten vagyunk testvérek. Nem tudjuk, hogy ki mikor született, de ez nem is fontos számunkra. Mi testvérek vagyunk, ugyanabból a családból származunk. Mindannyian büszkén tartjuk fejünket magasba. Büszkeséggel töltve ágaskodunk a magasba egymás mellett. Illetve néhányan vagyunk csak teljesen emelt fejűek. Páran közülünk kissé lehajtott fejjel vannak köztünk, de ez nem jelent nekünk problémát. Mi egy családból valók vagyunk. Ha valaki különbséget keres köztünk, de nem igazán tudom minek, akkor vannak közöttünk rövidebbek és magasabbak. Vékonyak és vastagak, egyenes gerincűek és hajlott hátúak. Lilásak is vagyunk, de van kifehéredett, meg egészen sötét is. Mondhatnám azt is, hogy vannak nagy fejűek és kicsik is.

Büszkén állunk most itt az asztalon közszemlére téve. Kissé feszélyez ez bennünket, hiszen nem szoktunk hozzá a rivaldafényhez. Eddig egy sötét zugban bújtunk el pihe-puha szövetbe csomagolva. Most meg itt ágaskodunk pőrén, levetkőztetve a tömeg előtt. De mi büszkén húzzuk ki magunkat.

Legtöbbször összebújunk a sötétségben és csak halkan suttogunk egymásnak titkokat. Néhanapján nyílik a sötétség és egyikünket egy kéz elviszi, valahova a külvilágba. A többiek nem beszélnek arról mi történt velük, de én most elmondom neked velem mi szokott történni.

Eddig sokszor jött el hozzám az a kéz és megmarkolt engem. Ilyenkor még olyan hűvös az érintése, sokszor izzadság sincs rajta. A legtöbb esetben csak a sötét zugból kerülök ki, a testvéreim mellől, majd egy ideig egyedül várakozom. De ez nem gond mert legközelebb amikor a kéz megragad a hozzám érő felület mintha jobban lüktetne és melegebb is lenne, mint akkor, amikor elragad engem a testvéreimtől. Jobban megfigyelve az apró neszeken túl más hangok is szűrődnek a sötét levegő masszában. Egy-egy sóhaj, ahogy a bőr simul bőrön, egy nyögés, vagy inkább nyögdécselés. Amikor ezek a hangok megszűnnek én már tudom, hogy eljön hozzám a lüktető, forró kéz. Már ahogy megmarkol engem tudom, hogy nincs menekvésem. 

Nem sokkal később megérkezek a két hatalmas hegy közé. Oda, ahol a sötét és nedves barlang van, kicsit arrébb. Van olyan, hogy könnyen „siklok” be oda. A legjobban azt szeretem amikor nem rögtön a barlangba tuszkolnak be, hanem a fölötte található vájatokban dolgoztatnak meg. Sokszor itt meg tudok mosakodni és beszappanozni a testemet. Beszappanozva könnyebben siklok én is itt a dombok közepette, de barlangban is. Azt élvezem igazán, amikor a melegen lüktető kéz játszik velem itt. Sokszor csak a fejemet használja, hogy felderítsem a dimbes-dombos táj legapróbb részleteit. Valamikor az egész testemmel feszülök a tájnak. Ebben az a jó, hogy én sem tudom mi következik és mindig van benne meglepetés. A háttérből a nyögdécselések ilyenkor sűrűsödnek, de van úgy, hogy hangosabbak lesznek.

De visszatérve, szeretem a dimbes-dombos tájat. Jó melegek és felmelegítek. Van ott fent két domb aljában jó eldugva egy másik apró kis dombocska is. Az szeretem nagyon. Megfigyeltem, ha jól csinálom akkor képes megnőni. Ha pedig jól megduzzadt, akkor nekem is könnyebb lejjebb a barlangban. Legtöbbször azt kívánom, hogy bárcsak itt maradhatnék és ne kelljen tovább mennem. De sajnos ez az esetek legtöbb részében nem jön össze nekem. Megfigyeltem azt is, hogy az az elbújt dombocska miközben megnő, valahonnan máshonnan a hegysor túlvégéről egyre hangosabb nyögéseket kreál. A legtöbb esetben itt játszadozunk a kéz meg én, ennél a furcsa viselkedésű dombocskánál. Kíváncsi lennék mi lenne, ha egyszer nem engedném, hogy tovább vigyenek, hanem itt maradnék és megtapasztalnám meddig bírja a dombocska.

Ezt eddig nem próbáltam ki, mert mindig indulunk tovább barlangászni. De ez már egy másik történet…”

Fotó: Dainis Graveris, Unsplash

Szívesen részese lennél egy
támogató, bensőséges közösségnek?

Csatlakozz 6 alkalmas
zárt önismereti csoportjaimhoz!