Édes, inkább bújjunk össze!

Már réges-rég nem voltak együtt. A nő várandós, már egészen hatalmas a pocakja. A pasi meg kanos. A nő küzd a hatalmas testével, a háta közepére sem kívánja férje farkát, de hagyja, mert szereti. Hagyja, igyekszik együttműködni.

– Zihálj! – kéri a férj.
– Jó. Káromkodjak is? – kérdi színlelt huncutsággal a nő.
– Igen, angolul!

Az egész kudarcba fullad, bénáznak, majd a nő megszólal:
– Édes, álljunk le! Inkább csak bújjunk össze! – a pasi idegesen zihál mellette még egy-két percig, majd felpattan:
– Lezuhanyzom. – Kiviharzik, hogy lehűtse a vágyát. Szenved. És szenved a nő is, mert érintés nélkül marad. Nem simogatja meg a férfi a haját, hogy „Drágám, szeretlek, nincs semmi baj, sajnálom.”. Egyedül hagyják a kétségei közt. Egyedül hagyják a „bűnével”.

A Tünet Együttes Négy fal között c. darabján voltam.

Nem szoktunk az ilyen nehézségekről beszélni. Minden egyes alkalommal, mikor nemet mertem mondani a pasinak, tök hülyén éreztem magam. Bénának. Selejtesnek. Rossz barátnőnek. Cserbenhagyónak. Bántalmazónak.

Sokszor még most is így érzek.

Ezért inkább általában összeszorítom a fogam, és végigcsinálom, amivel viszont saját magamat bántom. Befeszülök, s még jobban megutálom a szexet, ami igazából hosszú távon neki sem jó. Választhatunk a rövidtávon rossz, vagy a hosszútávon rossz között. Azazhogy választhatnánk, de én őt nem vonom be: egyedül döntök, őt kizárva. Nem akarom bántani azzal, hogy szembesítem azzal „én őt most nem kívánom”. Pedig többnyire nem rajta múlik, nem a személyével szembeni kritika ez, hanem egyszerűen az én lelkiállapotom és stresszszintem visszatükröződése.

Csodáltam a nőt a darabban, hogy le tudta állítani a fickót.

Fotó: Mészáros Csaba