Sokáig nem voltam oda az egzotikus pasikért. A klasszikus magyar srácok jöttek be. Jó, meg még a németek. A csajok persze odavoltak a mediterrán csődörökért, de én már azt sem értettem. Olyan megbízhatatlannak tűntek, akik csak szédítik a csajokat. De nem gondoltam bele, hogy tulajdonképpen az sem rossz, ha én is csak játszom, ha nem veszem komolyan őket én sem és hagyom magam körbeudvarolni.
Persze azért volt egy-két olasz, akinek a karjaiban kötöttem ki.
– Lilliana, te vagy életem értelme! Egész eddig rád vártam! – harsogta a szilveszteri buli forgatagában Ricardo.
– Ja, persze, ez hülyeség. – morogtam. – Részeg vagy és baromságokat beszélsz.
– Liliana, töltsd velem az éjszakát, könyörgöm!
– Szó sem lehet róla. – Nem tetszett, hogy ilyen könnyen osztja a nagy szavakat. Meg mondjuk ő sem tetszett.
„Szóval kizárt, hogy komoly kapcsolatba keveredjek egy mediterrán pasival.” – gondoltam.
„Az még oké, hogy egyszer-egyszer összesmároljak velük egy buliban, de semmi több.”
Soha ne mondd, hogy soha.
Azt is mondtam sokszor: nem fogok bepasizni Afrikában, hisz nekem nem jönnek be a feketék.
– Ne értsetek félre, nincs velük bajom, csak nem vonzanak. – mentegetőztem.
– Persze, persze. – mondták mind, a többiek. Egy barátnőm pedig, akinek már addigra volt csoki pasija, csak mosolygott, mint aki már többet tud, s megosztotta velem a bölcs mondást:
– Once you go black, you never go back. – azaz, ha egyszer megtetszik egy fekete pasi, onnantól nincs visszaút.
Teljesen megakadt a fejemben a mondás, mint egy prófécia. Valahogy tudtam, elhittem neki, hogy ha egyszer elindulok ezen az úton, tényleg nem lesz visszalépés.
Sima bőrű csokifiúk…
Jay-ben volt valami elementáris erő. A kiállása, a határozottsága és a fizikai ereje. Az izmok sem vonzottak különösebben, de nála egyszer csak ez is megváltozott: imádtam simogatni a bicepszeit. Ő egy csődör.
És vele elvesztem.
Azóta szentimentálisan utánafordulok minden fekete férfinak Budapesten. Valahogy mindegyiket gyönyörűnek látom, mindet meg akarom ismerni. Mosolyogva, nyitottan szemlélem őket és melléjük ülök ahelyett, aki régen voltam, amikor még lesütött szemmel húzódtam el tőlük a buszon. Most mindet akarom. Hirtelen csokoládéra lettem éhes.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a fehér pasik ne vonzanának továbbra is, csak ők máshogy, mással vesznek le a lábukról, ahogy azt az engem megihlető dal is mondja. És igaz az is, hogy a kedvenc kajádat sem kívánod mindig. Van, hogy egy kis változatosságra vágysz. Nekem pedig most rettentően hiányzik a csokoládé, s emiatt bármi más nehezen ízlik.
Milyen izgalmas, hogy folyton változunk!
A kép forrása itt:
